Horthy nem bízott Sztálinban, féltette a bőrét, egyébként joggal. Neki személy szerint kockázatos lett volna az átállás, az országnak viszont az lett volna az egyetlen menekvés. Megmutatkozott világosan, hogy a nagy hazafi, aki huszonöt évig főállásban magyarkodott, saját személyes biztonságát többre tartotta tízmillió honfitársáénál. Kitalálta magának az egyetlen túlélő eljárást, az elvetélt kiugrást. Sztálin nem tudta rátenni a kezét, mert Őfőméltóságának nem méltóztatott a szovjetek közelébe kerülni. Sztálin később sem követelte Horthy elítélését, mert mégiscsak megpróbált kiugrani, megvolt az alibije. Hitler sem akart bosszút állni, mert a vitéz nagybányai mégiscsak nekik szólt először, és csak utána a rádiós hírfelolvasónak, így a németeknek lehetőségük nyílt az óvodás színvonalú „nem ér a nevem” kiugrást röhögve meghiúsítani. Hitler megértette barátja helyzetét és hálából koncentrációs tábor helyett egy kastélyban tartotta házi őrizetben a háború végéig.