Nekem még nem jutott eszembe univerzális vonásokat keresni a kultúrák sorsában, hiszen a kultúra az emberi pszichék összességén futó szoftver, és egy psziché már önmagában is nagyon sokfaktoros, és az emberi közösségek szintén sokszorosan összekapcsolt hálózatok. Talán a káoszelmélet vagy a hálózatok elmélete tudhat mondani erről valamit, de a trendek csak annyira trendek, mint a tőzsdei árfolyamoknál. Sőt.

Szóval, nem tudom, hogy mennyire más és más kultúránként a haldoklás lefolyása, de ez a jelen eset mindenképpen annyira egyedi a történelemben, hogy deduktív alapon nem sokat mondhatunk róla.

Ami a váron kívülieket és a váron belülieket illeti, azt hiszem, a demokrácia különböző síkokon megvalósuló elve egészen különleges helyzetbe hozza a kulturális Embert. Az eladhatóság evolúciós szelekciója alakítja a világot. A kulturális eladhatóság, az anyagi eladhatóság, a kormányzati, vagy az ideológiai eladhatóság, és így tovább. A fogyasztó választ, és a szolgáltató pedig megpróbálja elérni, hogy őt válasszák. Intézményesített memetika, és intézményesített kultúr-evolúció. A szolgáltató részére sok eszköz megengedett (valójában az eszközök megengedhetőségének is az eladhatőság a kiválasztója), és nem rest a szolgáltatás mellett a fogyasztói igények alakítására is erőforrásokat áldozni. Ez a közösségiség így az erőforrásokat egyre szigorúbban becsatornázza az igények alakítása és az igények minél tökéletesebb kielégítésének medrébe. Már nincsen különálló vagy szembenálló váron-belül és váron-kívül, mert a rendszer egy öngerjesztő egység folyamatába lépett, amiben az eladhatóság az egyetlen szentség, és a kulturális valamilyenséget csak a változatlanság aktuális eladhatóságának ereje védi. Ez a folyamat nagyon hatékonyan legyalulja a klasszikus értelemben vett kulturális életmódbeli valamilyenséget. Így a kulturálisság sok olyan területe teljesen elsorvad, amit régebben az elsődleges kulturális értékeknek tekintettünk. A személyes emberi kapcsolatok folyamatainak valamilyensége például szinte állati szintre süllyedt vissza, a közel akármilyen meghatározatlanságba, ha a történelem legnagyobb kultúráival hasonlítjuk össze. Pedig ez az egyik elsődleges területe az ember kulturálisságának.

Persze ezzel nem mondtam semmit arról, hogy hogyan fog lebomlani ez a kultúra, hiszen ez a sorvadás elméletileg egészen addig folytatódhat, míg valamiféle fogyasztógépek állati szintjére nem degradáljuk magunkat. Nem muszáj azt hinnem, hogy az ember kultúraépítő "ösztöne" egy idő után mindenképpen kitör, hiszen ez a folyamat olyan fokozatos, és olyan rugalmasan alkalmazkodik a közösség minden apró rezdüléséhez, hogy nem tud előállni valódi, potenciálisan robbanékony feszültség. Úgy tűnik, hogy valóban hajlandóak vagyunk feladni bármilyen életmódbeli differenciáltságot a közvetlen testi-lelki közérzetünk érdekében. Olyan ez, mint a kábítószer, ami természeténél fogva fokozatosan megtalálja az agyban a közvetlen kielégítés módjait, lenevelve az embert a differenciált és összetett módokon való önmegvalósításról.

Az új "mesét" most kell felmutatni, amíg még nem késő. És olyan életteli, olyan sokszínű mesének kell lennie, ami egyszerre felmutatja a megnyugvás lehetőségét minden olyan emberi hiányérzetre, amire még nem találta meg a legegyszerűbb kielégítés útját ez az önemésztő automatizmus. Ma már mélyre kell nyúlnia az új kultúrának, mert a legfelületesebb igényeket már túl jól elégíti ki a rendszer. Ezért keresik a spiritualitásban az új világ magját azok, akik érzik az öngyilkos hurkot a nyakuk körül. Egyre többen érzik, hogy ma itt a szívben van az élet hiánya, és nem a gyomorban. Nos, tessék. Itt az a bizonyos hiányzó küldetéstudat. : )

Mondj ellent nekem! Mondd azt, hogy nincsen szükség csodára, hogy nincsen szükség forradalmi változásra, hogy a folyamat természeténél fogva kitermeli az ember újjáéledését! Mondd ezt, mert szeretném elhinni! Jó lenne tudni, hogy elkerülhetetlen az emberiség mint emberiség fennmaradása.