4.3. Puskagránátos verziók: az AMP - 69 és külföldi társai

A puskagránátok története az első világháborúval indult, amikor kialakulta a lövészárokharcok, és a puskák kevéssé voltak hatékony fegyverek, mint a kézigránátok, amelyeket be lehetett dobni az ellenséges árokba. Ezek továbbfejlesztett verziója volt, amikor a gránátra egy vaspálcát erősítettek, majd azt egy puskacsőbe dugva egy vaktöltény segítségével kilőtték az ellenséges lövészárok irányába.
Célzott lövésről persze nem igazán beszélhetünk, de a meredek becsapódási szög miatt alkalmas volt a lövészárkon belüli csapásmérésre, a puska segítségével pedig mindenképpen messzebbre lehetett eljuttatni a gránátot, mint kézzel dobva.
A puskagránát koncepció az első világháború végeztével egy időre feledésbe merült, mígnem a hatvanas években kezdődő mind gyakoribb városi harcok újraélesztették az elgondolást.
Általában két irányvonalat követtek a fejlesztések: az egyik a puskához/karabélyhoz erősített különálló puskagránátvető, amely egy teljesen külön szerkezettel rendelkezik, mindössze a tusa közös az alapfegyverrel, és általában a mellső ágyra erősítik - ilyen például az amerikai M16/M203-as kombináció. A másik, amely irányvonal a magyar mérnököket is megihlette, a csőre húzható puskagránát. Ennek hátránya, hogy nem lehet egyszerre használni a karabéllyal, hiszen a vaktöltény segítségével történő gránátindításhoz lőszert és tűznemet kell váltani többek között. Előnyére mondható viszont, hogy kumulatív, páncélozott célok elleni puskagránát viszont szinte kizárólag ezzel a típussal lőhető ki, illetve ezek a típusú gránátok tudják garantálni a kumulatív hatás hatékony kifejtéséhez szükséges becsapódási szöget.
Talán épp ez utóbbi tény volt döntő érv a választott műszaki megoldás mellett. Ahhoz, hogy ez megoldható legyen, példa nélküli mértékben kellett beavatkozni az eredeti konstrukcióba, ami kiemeli ezt a fegyvert a megszokott másolatok köréből.
Puskagránátos fegyverünk fejlesztése elég korán kezdődött, amikor az amerikaiak is épphogy rendszerbe állították az akciófilmek hősét, az M16-ra szerelt M203-at.
Hogy a fegyver huzagait kíméljék, esetünkben nem a hagyományos csőbe dugott pálcával erősítették fel a gránátot, hanem a csőre húzták egy csőtorkolatra helyezett tromblon segítségével, s onnan a vaklőszer forró lőporgázai indították be a gránát saját menethajtóművének indítása. Az éles lőszerrel való indítás azért nehézkes, mert az erre alkalmas gránátba csapódó lövedék számára lövedékcsapdát kell elhelyezni, ami túlzottan megbonyolítja annak szerkezetét.
Ahhoz, hogy a gránátot stabilan rögzíteni tudják, egy tromblont, azaz egy egyszerű fémhüvelyt alkalmaztak, illetve meg kellett hosszítani a fegyver csövét mintegy tíz cm-rel, így az elérte az eredeti ős, az AK csőhosszát. Ezen a toldalékon helyeztek el axiális gázkiömlő nyílásokat az eredményes indítás érdekében, és hogy az indító lőporgázok teljes mértékben felhasználásra kerüljenek, egy elzáró szelep került lehelyezésre a gázkiömlő furatoknál. Így minden egyes gránát esetében kézzel kell felhúzni a fegyvert, lévén nincs lőporgáz, ami mozgatná a zárszerkezetet, de így kevésbé fordulhat elő, hogy töltött fegyverre helyeznénk el gránátot.
Alkalmatlan volt a célzásra az íves csapóirányzék is, hiszen a puskagránát röppályája jóval meredekebb a karabélylövedék pályájánál, így aztán egy állítható optikai irányzékot kapott a fegyver az ívelt csapóirányzék mellé.
Probléma volt a puskagránát indításakor fellépő nagymértékű hátralökő erő. Ennek mérséklésére kiváló megoldást szolgáltat a rugós-pneumatikus tusa és előágy, amely oly komfortossá teszi a fegyvert.
Mindezen módosításoknak köszönhetően gyakorlatlan lövész is nagyobb hatékonysággal tudja használni fegyverét, hiszen a hosszabb csőnek köszönhető nagyobb lőtávolság és kisebb szórás mellett a
Az AMP - 69 és gránátai.

különleges visszarúgás csökkentés "kezes báránnyá" változtatja a karabélyt.
Kétféle reaktív, tehát rakétahajtású gránátot fejlesztettek ki hozzá, egy kumulatív (PGK-69) és egy repeszhatású (PGR-69) puskagránátot, amelyek közül az elsőt főként fedezékek és járművek ellen, míg a második élőerő ellen ajánlott. A maximális irányzott lőtávolság négyszáz méter, a vaklőszereket befogadó tár hat darabos.
A repeszgránát hatása tulajdonképpen egy kézigránáténak felel meg, míg a kumulatív a benne található flegmatizált hexogénnak köszönhetően fejti ki hatását becsapódás után, késleltetés nélkül.
Természetesen készültek gyakorlógránátok is, éles hajtóművel s a gránát súlyát szintbe hozó ballaszttal töltve.
A gránátok hatásadatai annyira jónak mondhatók még ma is, hogy számos modern külön vetőcsöves fegyvert felülmúlnak, különös tekintettel a páncéltörő kumulatív gránátra, amely hatékonyságban egy RPG-7-essel is felveszi a versenyt, s belegondolva az alapvető taktikai sémába, miszerint egy város elfoglalásához páncélosok kellenek, egy gerillataktikára alapuló városvédésben igen hasznos segítőtárs lehet.
Talán épp erre alapoztak akkor, amikor bár nem rendszeresítették még a magyar honvédségnél sem, de a munkásőrosztagokat, amelyek potenciális félkatonai szervezetek lehettek volna adott szituációban, ellátták ezekkel a fegyverekkel.
Sajnos a működési elv evolúciós zsákutcája miatt az országok legtöbbje cső alá szerelhető megoldások mellett döntött, s így ez az eszköz nem tudott kellő mértékben elterjedni a nemzetközi piacon. Mindezek ellenére az általa képviselt nagymértékű újítás ékes bizonyság arra, hogy a magyar mérnökök is tudnak eredetit, újat alkotni.

http://www.mimi.hu/xcikk/kalasnyikov.html