Ezek a menhelyes sikersztorik olyan jó kis bőgősek, az a nagy kár, hogy nem tudjuk mindet hazacipelni.

Most folyatom a jelenlegi kutyámmal: Tomi a középsnaci, másfél éves.
Az előző snacink 7 évesen halt meg, elütötték egy elvileg nyugalmas, gyerekekkel teli zöldövezeti utcában. Apám még megölelte, ő szuszogott egyet, és meghalt. Akkoriban ismét a szüleimnél laktam, kertes házban, manyek volt, kutya már nem. Nálam jött egy "sohatöbbékutya" korszak, szüleimnek meg nagyon hiányzott egy kis ugribugri. Végül is úgy döntöttem, hogy apám szülinapjára szerzek egy kis snacit (mindenképpen ilyet szerettek volna), nem kell tk., lehet felnőtt is. És mi lett a vége? Az egyik tenyésztőnél, akihez muszáj volt elmennem, mert órákig beszéltünk telefonon a snacikról, szóval az egyik tenyésztőnél természetesen a legkiállításravalóbb kis dög folyton engem támadott (8 hetesen), harapdált, rosszalkodott.
Szerencsémre akkor már azon is gondolkodtam, hogy ha viszont látok egy jó, kiállításra való kölyköt, akkor legyen tk-es és szép, ha mán fizetek érte.
Egész úton hazafelé ugatott. Otthon pedig a második dolga (alvás után) a manyek-megtépéses játék volt, amit azóta is játszanak.