London, 1992 vagy 1993. Piros emeletes buszra feszállunk, persze az ember rohan a felső szintre, ott pedig előre, hátha van még üres hely az első sorban, ahonnan a legjobb a kilátás. Balra már foglalt, a jobboldali dupla ülésen ül egy nem túl jól ültözött férfi. Le akarok mellé huppanni, de anyukám visszaránt, és hangos szóval felhívja a figyelmem a férfi nem éppen makulátlan külsejére - ki tudja, miféle alak ez, kislányom, stb stb. A férfi erre felénk fordul és ékes magyarsággal közli, hogy nyugodtan mellé ülhetek, nem lesz semmi bántódásom. Nagyon égett az arcom.... Kedves szüleimet azóta sem sikerült leszoktatnom arról, hogy külföldön - alkalmanként - fennhangon bíráljanak másokat: legutóbb Stockholmban könyörögtem anyukámnak, ne tegyen megjegyzéseket a közelben álldogáló, dél-amerikainak tűnő férfire, hiszen ki tudja, talán pár hónapja még a Nyugati pályaudvar aluljárójában fújta a sípot... Az ember gyerekeinél csak az ember szüleit nehezebb megnevelni :o(((