Ismét lement a Nap, picinyem, a nagy színházban száll a Por.

Semmi hasznosat nem tettél, nem is tehetsz, hisz magadban létezel.A nézőtér üres, a széktámlák bolyhos tükrök csupán, melyekben remegve keresed torz képmásodat.

Hol lenne a nagy Súgó, ha nem a fejedben, kicsinyem.A szöveget magadnak tálaltad, és ne lepődj meg, ha nem hallasz tapsot a nézőtérről - csak akkor tapsol a tükörkép, amikor akarod.

Ne akarj semmit se már, MAGADON KIVÜL.

Lépj ki mindennap magadból, mosolyogva szemléld sártestedet.
Vezesd bele a legnagyobb mocsárba, és sütkéreztesd a legtüzesebb sziklán, hisz az örök, ritka forróság után vágyik.

Őrültnek néznek a székek, pedig csak kiléptél magadból, maszkodat immár magára hagytad, és a köteleket nem látja a néző.

Nézd azt a kevély, szálkamintás huzatú kanapét....Milyen párnás önelégültséggel terül el a Csillag fényében, örök virágnak képzeli magát, pedig egy napraforgó csupán a végtelen mezőn, apró forróságból lett magocska, mely kibomlott kérgéből és nyújtózkodik a fény felé.

Nézd milyen kevélyen illegeti magát, pedig a Fény, a Forróság csupán magvait óhajtja, melyeket öntudatlanul melenget ölén.

Nézd, milyen húsos leveleket növesztettt, pedig a Forróság azt nem is látja, és lehullajtja majd a lédús szirmot, hogy táplálja magvait.

Levágott borjak vagyunk mind, lógunk a kampóról, bele az űrbe. Ismerős e kép? Olvastad valahol, egy halott ember hagyta maga után. Látod, mégsem halott, hisz gondolsz reá.

Hozzád kente szellemét, és belőle épül fel a nagy Maszkod. Tapaszd magadra a sárt és aranyport egyaránt, hisz sárból vagy és aranyból vagy.

Sárból lesz a tégla, mely Maszkodat képezi, és mi is ez a tégla: por, víz keveréke, melyet megszárítasz a fényben.

És mi másért rakosgatnád magad köré a téglát, minthogy megvédjen a portól, víztől, napfénytől.

De ne feledd, kicsim, hogy Maszkod - mindössze sár .

Ne adj neki főszerepet a Színjátékban, mert a sár csupán eszköz a katarzishoz vezető úton.

Ne feledd ezt, aranyom, ne téveszd össze a gyémántot az iszappal. A gyémántot összepiszkolhatod sárral, de abból tükröt kapsz, melyben a Néző - te magad - üres székeket talál.

Ne kavard hát a sarat, egyetlenem.Hanem ÉGESD bele legkedvesebb maszkodat, és vidd a legmagasabb szikla csúcsára. Ott, a csillagfényes éjszakában, hajítsd le őt, hadd robbanjon szét szilánkjaira...

De nem hagyd ott a kristályporaid a mélyben, mert sárrá válhatnak a könnyek partján.

Gyűjtsd össze egy újabb koponyába, majd vidd a legmélyebb tenger fenekére. Hidd el, a borzasztó vérek súlya mindennél jobban megkeményíti, és a kristályporból gyémánt lesz.

Lődd fejbe magad naponta, gyermekem.

Ne higgy azoknak, kik kacagnak az előadás alatt - ne bízz azokban, kik könnyelműen nézik a darabot. Van ott egy szék a sarokban, ő állát markolja tűnődve, és csendesen, nyugodtan figyel.

Neki játssz, angyalom, mert ő kezdi sejteni, hogy ugyanezt az előadás már látta valamikor.

Legjobb formádat hozd, ragadd meg köteleit annak az Egynek, és vidd fel a legmagasabb csúcsra - meglátod, visszajön majd a legközelebbi előadásra, hisz eddig is visszajött, jöttÉL már annyiszor.

Bohóckodó ganajkupacok vagyunk mindannyian.

Gyűjtsük máglyára magunkat, hisz a fÉNy a legnemesebb mindenek közül!

Quae ferrum non sanat,

.eisENgrau