Én ezt romániai viszonylatban 1989. december 21. délutánjától tudom, attól a pillanattól, ahogy végignéztem a lázadásra biztató, jelszavakat kiabáló utcai csoportokon. Azonnal mérget vettem volna rá, hogy mind egy szálig szekusok.
Ehhez tudni kell, hogy Romániában messziről ki lehetett szúrni őket, másképp öltöztek, nyiratkoztak, viselkedtek, még az arckifejezésük is más volt, mint a közönséges, megtiport, kiéheztett halandóké.
Másnap még többet láttam, mert én is beálltam "védeni a forradalom vívmányait". (Így szóltak a felhívások, amelyekkel statiszta tömegeket toboroztak a színjátékhoz.) Éspedig pontosan azért vonultam ki, hogy a saját szememmel nézzem végig, mert ez nem igaz. Nem igazi.
És Romániában még csak „gyengéd” sem volt az a bizonyos "forradalomnak" nevezett posztkommunista puccs. Ha jól emlékszem, 1300 körüli halottról beszélt az új garnitúra.
Én 22. estétől 23. késő délutánig 2 halottat láttam a "védők" között, tehát közöttünk.
És tudom, hogy mind egy szálig a komcsi nómenklatúra hatalomátmentésének áldozatai.
Az életben nem múlik el - már csak ezért sem - a leírhatatlan undorom, tehetetlen dühöm, komcsiutálatom.