akkor egy régi sztori:

magyar ibuszcsoport Brazíliában. Buszon hatalmas távokat mennek. Az egyik húszperces pihenő egy csodálatos természeti környezetben lévő parkolóban zajlik.
Csórikám elhatározza, hogy csinál néhány diaképet, de elmegy a nap. Nem baj, majd ő megvárja, amíg elkerül.
Húsz perc letelik, csport a buszon, indulnának, de csórikám kijelenti: ő megvárja, amíg kisüt a nap.
Idegenvezető kéri.
Nem.
Helyi vezető kéri.
Nem.
Sofőr kéri, indulni kell, mert lekésik a kompot.
Nem, ő az életben nem lesz itt többet, és most megvárja a napot, mert fotózni.
Csoportban a hangosabbak lármázni kezdenek.
Csórikám hajthatatlan, ő nem, nem és nem.
Ordítozás kezdődik, többen követelik, hogy hagyják ott a pasast. A felesége is ezt kéri.
Az idegenvezető azonban ilyet nem csinálhat.
Így megvárják, amíg kisüt a nap, csórikám megcsinálja a diákat, felszáll a buszra, aztán lekésik a kompot.
Ez az az eset, amikor mindenki tehetetlen.