Sziasztok,
_Comet_: köszi az idézeteket, ez a könyv még hiányzik a polcomról, de kedvet csináltál hozzá!
Ebből a két idézetből is azt érzem, hogy milyen pontosan le tudja írni a szenvedő és a
boldogságtól szárnyaló emberi érzelmeket. Ezek ismerős érzések nekem.
Erről a kettősségről találtam tőle ezt itt:
http://mek.oszk.hu/00100/00194/00194.htm
Szépség és bánat
Ha majd magadhoz térsz a nagy boldogságtól... és rádöbbensz, hogy az élet tele van
szenvedéssel, az öröm bánattá változik, s a ragyogó égbolt helyett fekete felhőket látunk, s a szépség és a művészet elszomorítanak. Pedig továbbra is szépek és művésziek maradnak. És
igaz ez a festményre, a fúgára, a sirály farktollára, az olajfoltra, és sokkal kisebb dolgokra is.
És noha a felhőtlen öröm, sőt az egész világ csak egy pillanatig tart, a szépségből fakadó
bánat-csoda órákig, sőt egy életen át kitart.
És ez a kis írás. Tudja valaki hol jelent ez meg? Vannak nektek olyan írásai ami nem található
meg a közelmúltban kiadott könyveiben? Szívesen olvasnám azokat is!
H E R M A N N H E S S E
A könyves ember
Élt egyszer egy ember, aki már igen fiatalon félrevonult a könyvekhez a világ zaja
elől, amely félelmet keltett benne. A házában élt, ahol könyvekkel voltak tele a szobák, és alig
érintkezett másokkal, csak a könyveivel. Mivel az igazság és a szépség iránti szenvedély
töltötte el, úgy látta, sokkal jobb így, hogy közeli kapcsolatban áll az emberiség legnagyobb
szellemeivel, mint ha kitette volna magát a véletleneknek és azoknak az embereknek, akikkel
az élet összehozta volna.
A könyvei mind a régi időkből származtak, görög és római bölcsek és költők írták
őket, akiknek nyelvét szerette, és akiknek világa oly tisztának és oly rendezettnek tűnt
számára, hogy gyakran alig tudta elhinni, hogy az emberiség letért erről a magasztos
ösvényről, és azt oly sok tévelygésre cserélte. Tudás és költészet dolgában ezek a régiek már
mindenből megtalálták a legjobbat, ehhez utánuk már csak kevesen tettek hozzá, Goethe
talán, és ha fejlődött is azóta az emberiség, csak gépek és fegyverek készítésében, az élet
halállá és a természet pénzzé vagy számokká változtatásában, csupa olyan területen tehát, ami
őt nem érintette, ami számára nélkülözhetőnek és felszínesnek látszott.
Tiszta, nyugodt, egyenletes életet élt ez az olvasó. Theokritosz soraival az ajkán sétált
kis kertjében, a régiek mondásait gyűjtötte, elsősorban Platónét, és élvezettel követte szép
gondolatmeneteiket. Néha bizonyos szegénységet és korlátokat érzett az életében, de
megtanulta a régi bölcsektől, hogy az ember boldogsága nem a dolgok sokféleségétől függ, és
hogy az okos ember a hűségben és az önkorlátozásban találja meg az örömét.
Egyszer, amikor a szomszédos ország egyik könyvtárába utazott, egy estét színházban
töltött, és ez az este kizökkentette zavartalan életéből. Shakespeare egy drámáját játszották,
akit még az iskolából ismert, de éppen csak annyira, amennyire az iskolában meg lehet tanulni
a dolgokat. Most ott ült a magas, félhomályos teremben, kissé feszülten és zavartan, mivel
nem szerette a nagy tömeget, de nem sokkal később már úgy érezte, ennek a költészetnek a
szelleme megérinti és magával ragadja. Felismerte, hogy a színészek csak közepesen
játszottak, és egyáltalán nem volt barátja a színháznak, de mindezen akadályok ellenére elérte
valami sugár, egy erő, egy még soha nem érzett hatalmas varázslat. Kábán hagyta el az
épületet az előadás után, és kötelességszerűen folytatta útját, amelyről végül az angol költő
összes művével tért haza. Otthon aztán csak olvasott, valóságos kábulatban ült, és elolvasta a
Leart, az Othellót, a Romeót és mind-mind ezeket a darabokat, és a szenvedélyek, a
megszállottság és a fantasztikus élet vihara járta át. Szédületben teltek napjai, boldogan
érezte, hogy a világ új darabja tárult fel előtte, és hosszú ideig ki sem mozdult házából és
kertjéből, állandóan Shakespeare alakjai vették körül, a felfoghatatlan költőé, aki mindent a
feje tetejére látszott állítani, amit a görögök kimondtak, és akinek mégis igaza volt, aki mégis
minden ellentmondást félresöpört.
Első alkalommal törte át valami az olvasó világát, először szűrődött be friss levegő
klasszikus csendjébe - vagy talán benne magában ébredt fel valami, és kezdett csapkodni
nyugtalan szárnyakkal? Mennyire különös volt ez, mennyire új! Úgy tűnt, hiába volt ez a
költő is rég halott, egyáltalán nem voltak ideáljai, vagy azok egészen mások voltak, mint a
régiekéi; az emberiség ennek a Shakespeare-nek szemmel láthatólag nem a gondolatok
temploma volt, hanem viharos tenger, amin vonagló emberek hánykolódnak,
elragadtatásukban boldogan, sorsuktól részegen! Ezek az emberek úgy mozogtak, mint a
csillagképek, mindegyik saját pályája előre meghatározott lendületével, nem csökkenő erővel,
örök törtetésben, még akkor is, ha ez apálya bukásba és hanyatlásba vitte őket.
Végül, amikor az olvasónak, mint egy bacchanália utáni ébredésben, eszébe jutott
önmaga és a régmúlt, és visszatért latinjaihoz és görögjeihez, azok mások lettek számára,
kissé állottak, kissé öregek, kissé idegenek. Erre megpróbálkozott néhány mai költő
könyvével. De azok nem tetszettek neki, úgy látta, minden lényegtelen kis dolgok körül forog,
és mindent csak félig gondolnak komolyan.
Az éhségtől azonban, amit az új nagy ingerek és megrázkódtatások iránt érzett, már
nem tudott megszabadulni. Aki keres, talál. Így aztán legközelebb egy Hamsun nevű norvég
egyik könyvét találta meg. Különös volt ez a könyv, és különös volt a költő is. Úgy látszott,
ez az ember egész életében - állítólag élt még - egyedül és féktelenül csavargott a világban,
cél nélkül, hit nélkül, egyszerre elkényeztetve és elvadulva, örökké egy érzést keresve, amit
néha-néha szíve pillanatnyi összhangjában az őt körülvevő világgal látszott megtalálni. Ez a
költő nem formázta meg az emberek világát, mint Shakespeare; legtöbbször magáról beszélt.
De sok helyen mély meghatottság és gyakran keserű fájdalom fogta el az olvasót, és néha
hirtelen újfajta nevetés tört rá. Micsoda gyerek volt ez a költő, micsoda dacos kölyök! De
csodálatos volt, és aki ott olvasta, csillaghullást érzett, és távoli hullámtörést hallott dörögni.
Ezután a könyves ember talált egy Anna Karenina című vastag könyvet. Majd
verseket Richard Dehmeltol. És nem sokkal később rábukkant Dosztojevszkij könyveire.
Amióta hozzáfogott Shakespeare-hez, olyan volt, mintha szaladna utána a költészet, mintha
olykor-olykor, mihelyst ürességet kezdett érezni, épp az jönne szembe vele valamilyen mágia
által, ami éppen akkor hozzá szól, ami éppen el tudja ragadni. Sírt és álmatlanul virrasztott
ezek fölött az orosz könyvek fölött, elhajította Horatiust, és régi könyvei közül sokat
elajándékozott. Kezébe került közben egy latin nyelvű írás, amit korábban nem sokra becsült.
Most félrerakta, és nemsokára elolvasta. A Vallomások volt Augustinustól. Tőle aztán ismét
visszatért Dosztojevszkijhez.
Egy nap, estefelé, amikor már belefáradt az olvasásba, fájt a szeme, és érezte, hogy
nem fiatal, gondolkodóba esett. Egyik könyvszekrényén még régebbről egy görög mondás állt
aranybetűkkel, amelyik azt jelentette: Ismerd meg önmagad! Ez kezdte foglalkoztatni. Hiszen
nem ismerte önmagát, már régóta nem tudott magáról semmit. Most minden érzékelhető
nyomot visszakövetett, áhítattal kutatott azok után az idők után, amikor Horatius sorai
lenyűgözték, amikor Pindarosz dalai boldogították. Akkoriban, azokból a régi könyvekből,
ráismert magában valamire, amit emberségnek hívnak, hős, uralkodó és bölcs volt együtt a
költőkkel, törvényeket adott, és törvényeket tisztelt, és csodálatos méltóságában o, az ember,
előlépett a lélektelen természet zűrzavarából a tiszta fény felé. - Most mindez megsemmisült
és elpárolgott. Nemcsak hogy rablókról és szerelmesekről olvasott, és örömét lelte benne,
nem, velük szeretett, velük gyilkolt, velük sírt, velük vétkezett, velük nevetett; a bűn, a baj, az
őrült, verdeső ösztönök és sóvárgások mélységeibe zuhant, vonagló félelemmel és gyönyörrel
vájkált az iszonytatóban és a tilalmasban!
Gondolatai nem hoztak gyümölcsöt. Nemsokára újra különös könyvek fölött ült
lázasan. Oscar Wilde izgalmas történeteinek bűnös kéjét szürcsölte, Flaubert fájdalmasan
szkeptikus keresőútjain tévelygett, új és legújabb költők verseit és drámáit olvasta, akik
minden rendezett, minden görög és klasszikus halálos ellenségeinek tűntek, akik lázadást és
anarchiát prédikáltak, magasztalták a csúfságot, és megmosolyogták a rettenetet. És úgy
találta, valahogy nekik is igazuk van, ez is benne van az emberben, ennek is lennie kell.
Hazugság volt ezt eltitkolni. Hazugság volt elmenekülni az élet egész véres káosza elől.
Nagy ernyedtség és fáradtság következett. Nem jöttek már szembe a könyvek,
amelyekből hatalmas új gondolatok szóltak volna hozzá. Beteg volt, öregnek és becsapottnak
érezte magát. Egy álom mutatta meg neki, hová jutott. Azt álmodta, hogy magas falat épít
csupa könyvből. A fal egyre magasodott, o már semmit sem látott tőle, az volt a feladata,
hogy a világ összes könyvét egy óriási építménnyé halmozza fel. Ekkor hirtelen inogni
kezdett az épület egy része, könyvek csúsztak el és bucskáztak alá a végtelenbe, különös fény
világított be a tátongó lyukakon, és a könyvfalon túl valami szörnyűséget látott, fényben és
párában fürdő óriási káoszt, alakok és formák, emberek és tájak, haldoklók és vajúdók,
gyerekek és állatok, kígyók és katonák, égő városok és süllyedő hajók gomolyagát, kiáltások
és vad ujjongás őrült zaja hallatszott át, folyt a vér, ömlött a bor, fáklyák világítottak élesen és
pimaszul - és ekkor felébredt, és felugrott, a szívére nehezedő nagy nyomás kínozta, és ahogy
megzavarodva állt csendes szobájában a holdfényben, és felismerte a fákat az ablakban és a
könyvet az éjjeliszekrényen, hirtelen mindent tudott és érzett:
Becsapták, mindentől megfosztották! Olvasott, forgatta az oldalakat, falta a papírt - ó,
és emögött, a könyvek gyalázatos fala mögött ott volt az élet, szívek égtek, szenvedélyek
tomboltak, vér és bor folyt, bűnöztek és szerettek. És mindebből semmi sem tartozott hozzá,
semmi sem volt az övé, semmit sem tartott a kezében, semmit, csak vékony, lapos árnyékokat
és a könyvek papírját!
Nem is feküdt vissza az ágyba. Sietősen felöltözött, és kirohant a városba, száz és száz
utcán futott végig a lámpások fényében, ezer és ezer vak, fekete ablakba nézett be, száz és
száz zárt ajtón hallgatózott. Elérkezett a reggel, felébredtek az utcák, és o mint egy ott maradt
részeg tévelygett a fakó reggeli fényben, az összeomlás szélén. Találkozott egy sápadt,
gyengének és betegesnek tűnő lánnyal, lerogyott előtte, és a lány magával vitte.
Ott ült a lány szobácskájában, egy szegényes ágyon, az ágy fölött kifeszített japán
legyező, tele porral és pókhálóval. Ült, és nézte, hogyan játszik a lány a pénzével, és újra
megfogta a kezét, és azt mondta: - Te! Ne hagyj egyedül! Segíts nekem! Öreg vagyok, senkim
sincs rajtad kívül. Maradj velem! Talán nem vár rám semmi más, csak betegség és halál, de
legalább ezt végig akarom élni, legalább szenvedni és meghalni én akarok, a saját véremmel
és a saját szívemmel. Milyen szép vagy! Fáj, ha hozzád érek? Nem? Ó, te jóságos vagy.
Gondold meg, egész életemben el voltam temetve, csupa papír alatt eltemetve! Tudod, milyen
ez? Nem? Annál jobb! Ó, mi még élni fogunk, mi élni fogunk! Felkelt már a nap? Először
fogom látni a napot.
A lány mosolygott, simogatta a férfi nyugtalan kezét, és hallgatta, amit beszél. Nem
értette, mit mond, és a szürke reggeli fényben gyengének és nyomorúságosnak látszott, ő is
egész éjjel az utcákat járta. Mosolygott, és azt mondta: - Jól van, jól van, én majd segítek.
Nyugodj csak meg, én majd segítek rajtad.
BÁRÁSZ TAMÁS fordítása
