A Gertrud-ból:

Nem voltam szokva a magányhoz, és amint az első pihenésen, dőzsölésen túl voltam, a kín, amelytől menekültem, néha megint rémítő közelségből nézett rám. Voltak hideg esték, mikor csak ültem apró szobácskámban, utazóplédemet a térdemre terítettem, és fáradtan, védtelenül átengedtem magam ostoba gondolataimnak. Mindaz, amire az ifjú vér áhítozik, s amit remél - az ünnepek és táncos vigasságok, a szenvedély és a kalandok, az erő és a szerelem diadala - túl, a másik parton voltak, tőlem örökre elszakítva, örökre elérhetetlenül. Még az a félig-meddig kényszeredetten vidám, dacos és féktelen időszak is, melynek a szánkós zuhanás vetett véget, oly szépnek és paradicsominak tűnt fel emlékezetemben, mint az öröm elveszített birodalma, melynek elhaló bacchusi mámora már csak a távolból visszhangzott felém. És ha éjjel néha viharok jártak, ha a lezúduló víz állandó, hideg moraját elnyomta a megtépázott fenvyveserdő szenvedélyes, fájdalmas zúgása, vagy ha a törékeny ház tetőgerendái között felerősödött az álmatlan nyáréj ezernyi megmagyarázhatatlan hangja, olyankor ágyamban hánykolódva reménytelen, forró álmodozásba merültem az életről és a szerelem viharáról, dühöngtem, káromoltam az Istent, s úgy éreztem, szánalmas költő és álmodozó vagyok, akinek legszebb álma is csupán egy könnyű szappanbuborék csillogása, miközben körülöttem a világban ezrek, mások, boldgok ifjúi erejük teljében ujjongva nyújtják ki kezüket az élet megannyi koronája felé. (38-39. o.)

******

Szinte elfelejtettem a zenét. Tekintetemmel Gertrud kisasszonyt kerestem, aki a terem hátsó részében egy könyvállványnak támaszkodva ült a félhomályban. Sötétszőke haja szinte feketének tűnt, a szemét nem láttam. Halkan megadtam a ritmust, bólintottam, és széles vonóvezetéssel belefogtunk az andantéba.
A játék közben bensőségesen, jól éreztem magam, együtt mozogtam a ritmussl, szabadon lebegtem az összecsengő hangok áradatában, melyek mindegyike olyan újnak tűnt, mintha abban a pillanatban született volna. A zenére gondoltam, meg Gertrud Imthorra, és gondolataim tisztán, zavartalanul egymásba fonódtak, miközben húztam a vonót, és a szememmel adtam az utasításokat, a muzsika pedig szépen, egyenletesen folyt, vitt magával a Gertrud felé vezető aranyúton, bár őt magát nem láttam már, és nem is kerestem pillantásommal. A zenémet adtam neki és a lélegzetemet, a gondolataimat és a szívverésemet, ahogyan a reggeli vándor odaadja magát a fényes kékségnek s a korai rét tiszta csillogásának, kéretlenül, és önmagát nem elveszítve. A jó érzéssel és a hangok tornyosuló áradatával egyidejűleg elkapott és fölemelt a csodálkozással párosuló boldogság, hogy ily váratlanul megtudtam, mi is a szerelem. Nem volt új érzés, csupán ősi sejtések letisztulása és elhatárolás, visszatérés egy régi hazába. (108-109.o)