A gyermekeink ma mások. ( talán) Ezt sok pedagógus, nevelő, sőt még bölcsődei gondozónő mondja. A mi világunk már nem az, amiben nevelkedtünk. Mi még nem is igazán tudjuk felvenni a ritmust, de számukra ez a természetes. S az eredendően különleges gyermek, aki bár belőlünk táplálkozik a gének által, s általunk s velünk nevelődik mégis tőlünk függetlenül is részese a nagy egésznek. A mi dolgunk, mint már sokszor írtam itt, hogy megtaláljuk azt a módot, ahogy őt nevelni kell. Van, akinek szigor kell, van kinek nem. Van kit simogatni, kell, van kit nem. S végtelen a lehetőségek tárháza. Számomra ez a nevelés nagy misztériuma, ez a felfedezés, miként rátalálunk a gyermekünkhöz illő módra. S ha ez megvan, akkor a gyermek is szabadon szárnyalhat a magával hozott lehetőségek tárházában. Talán attól különleges ily látványosan egy gyermek, mert az irány számára már megtaláltatott. Talán egy tehetségesebb, vagy látványos dolgokban tehetségesebb gyermeknél könnyebb, mert már maga a tehetség is irányt ad. S maga szeretet is nagy segítő, mely lépre csalta Móra Ferit, Arany Jánost és az ezernyi végtelenül elkényeztetetett zseninket, miként nem tudjuk, hogy hány zseniális emberpalántában fojtotta meg az érdektelenség a talentumot. A gyermekeink ma mások, talán sokkal több káosszal kell szembe találkozniuk, talán sokkal nehezebben találnak rá a csendre, talán nehezebb is nekik, s ettől talán nekünk is nehezebb megtalálni a hozzájuk vezető utat, melyen igazi ECCE HOMOVÁ válhatnak, olyanná, aki együtt szenved, együtt örül, együtt épít, gyógyít, szeret és válik emberséges emberré ezen a kesze kusza zsörtölődő világon.
Vagy csak mi akarjuk hinni, hogy nehezebb, hogy így bocsánatossá tegyük bűnünk, hogy az igaz utat nem leljük. S talán gyermekeinket túl korán taszítjuk az útra, melyről Dante is ír. (az ember életnek utjának felén egy ….)
Bocs ha túl lelkis lett