A nászútról jut eszembe (ez most "a magyar a jég hátán is megél" típusú történet lesz).
A történet múlt századi :-))) (1985).

Nagyon fiatalon házasodtunk össze, tehát aki ismeri ezt a kort, az tudja, hogy akkor még - főleg a mi gyerekkorunkban - csak 3 évente lehetett Nyugatra menni.
Olaszországba terveztük a nászutunkat, mert mindketten szerettünk volna mihamarabb eljutni oda, és itt volt a remek alkalom. Már az elején becsúszott egy kis bibi. Az utazáshoz kölcsönkért kocsi beadta a kulcsot, nagy hirtelen csak egy Trabantot tudtunk szerezni. Mindenki azt mondta, nem vagyunk normálisak, hogy szappanosdobozzal indulunk útnak. Férjecském egyik szakmája autószerelő, úgyhogy mi nem aggódtunk. Az utazás előtt minden esetleg meghibásodható alkatrészből vett egyet. (Az egészért valami 2300 Ft-ot fizetett, pedig tele volt velük a csomagtartó.) A tesómék az indulás előtti éjszaka kidekorálták a Trabit: öntapadós tapétából hatalmas menyasszony-vőlegény elöl hátul, szárazvirág-csokrok, "just married" feliratok, konzervüdítős dobozok a kipufogóra kötve stb. Amikor hajnalban megláttam, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, egyszerre volt elborzasztó meg performance jellege.
A határig mindenki integetett, mosolygott, a kis falukban sok boldogságot kívántak, a határon viszont nem volt pardon, a zord magyar határőrök minden "díszt" leszereltettek szegény Trabiról, csak a feliratok meg a képek maradhattak. A magyar határt elhagyva megint nagyon kedves emberekkel és határőrökkel találkoztunk egész utunk alatt. Ljubljanában töltöttük az első éjszakát, Triesztben a másodikat. Triesztben már nézegették a Trabit, de nem olyan sokan, ufónak még nem éreztük magunkat.
Ja, azt elfelejtettem, hogy 2 hétre mentünk nászútra, a végállomás minimum Róma lett volna, mert útitervet nem csináltunk, úgy terveztük, mindenhol megállunk, ami csak utunkba esik, és mindent megnézünk.
Egy csomó könyvet elolvastunk addigra. Sajnos az útikönyvek bevezető részét nem, pedig ott leírták, hogy óvakodjunk az útmenti vagy a parkolókban sompolygó gaz árusoktól, mert "műkincseket, 24 karátos ékszereket" árulnak, ami természetesen hamis.
Alighogy megérkeztünk Velence elővárosába, a parkolóban vagy három srác rohamozott meg aranycuccokkal, de nem vettünk, mert egyrészt nekünk is volt annyi eszünk, hogy biztosan hamis, másrészt nem vásárolni mentünk Olaszországba. Velencében aludtunk, másnap este indultunk Torinóba. A parkolóban még bementem a mosdóba. Mire visszajöttem, férjecském ragyogó arccal mutatott két gyönyörű arany Omega órát, női és férfi változatban, miszerint most vette egy szegény idős bácsitól, aki nagyon meg volt szorulva. Férjecském nagyon fel volt dobva, én nem annyira - féltem, hogy A HATÁRON PROBLÉMÁNK LESZ BELŐLE, meg hogy nagyon kevés pénzünk maradt.
Na, elkezdtük keresni a Trabit. Aki járt már a mestrei parkolókban, az tudja, hogy némelyik beláthatatlanul nagy, de aznap este valami iszonyú tömeg volt ott. Nagy nehezen megtaláltuk - feltörve. Egy Trabantot!!!! A nászutunk 3. napján! Akkor kiábrándultam Olaszországból, az olaszokból. Bőgtem, mint egy hülye. Férjecském meg vigasztalt, többek között azzal is, hogy neki még volt dugipénze az autóban, azt biztos nem vitték el a padlókárpit alól. Hát elvitték.
Akkor leültünk számolgatni, mennyi pénzünk maradt. Valami 50 000 líra, nagyon kevés. Lőttek az egész útnak. Aznap az országúton aludtunk, a Trabiban. Másnap kitaláltuk, hogy eladjuk az órákat. Persze nagyon féltünk, hogy orgazdaság így-úgy-amúgy, ezért csak Padovában álltunk meg. Férjecském először a női Omegát akarta elsózni. Az ékszerészboltban csak mosolyogtak rajtunk. Merthogy hamisítvány volt az is. (Nagyon-nagyon fiatalok és nagyon-nagyon naivak voltunk!!!! És életünkben először Nyugaton! Ilyesmit sosem mesélt senki, Lengyelországban meg Csehszlovákiában sem történtek velünk ilyenek.)
Hú, ez már nagyon hosszú lesz.
Ott álltunk, mint két hülye, aztán visszamentünk a kocsihoz. Aztán a férjecském Olaszország belseje felé vette az irányt. Azt mondta, majd valahol dolgozik pár napot, de csak azért is megnézzük Olaszországot! Persze a fizetős autópályákat gondosan kikerültük, el is tévedtünk, minek következtében olyan helyeken jártunk, ahol magyarokat még sosem láttak. Viszont Trabantot sem. Amikor valami műszaki hiba miatt leálltunk, és a párom nekiállt bütykölni az autót az országút mellett, egyre többen álltak meg mellettünk, hogy segítsenek. Annyira kedvesek voltak, mindenki gratulált a nászutunkhoz, aztán mindenki körénk sereglett, hogy megnézhesse belülről a motorházat. Mint később megtudtam, kivétel nélkül mindenki azt hitte, hogy ez egy makett-autó, tehát (ez főleg Amerikában dívik) az ember kiválaszt az újságból egy neki tetsző modellt, és otthon összeszereli, és boldog, hogy van egy nem mindennapi autója. Hiába mondta a párom, hogy ez egy igazi kocsi, keletnémet gyártmány, attól csak nőtt a Trabi tekintélye, hogy a németektől van...
Aztán elkezdték keresni a váltót, de már akkor ki kellett szállnom, mert annyian voltunk az autóban, hogy nem fértem el. És mivel a tömeg újabb tömeget vonz, egyre többen lettünk. Végül az egyik elkezdett könyörögni, hadd vezethessen egy kicsit. És meglobogtatott 20 000 lírát.
Nem ragozom tovább. Aznap és másnap is a faluban ragadtunk. Az egyik olasz férfi családjánál laktunk. Nagyon egyszerű, de igazi olasz szobában aludtunk, reggel ágyba hozták a reggelit, a nők velem voltak elfoglalva, hogy milyen Magyarországon élni, milyen a házunk, hány gyerekünk lesz stb., persze mutogatva, mert nem beszélek olaszul, ők meg angolul nem tudtak. A férjem ezalatt autóvezető-leckéket adott. Az egész hihetetlen volt, de életem egyik legszebb emléke.
Rómába nem jutottunk el, de Észak-Olaszországot be tudtuk járni, fantasztikus volt. Annyi pénzünk nem lett, hogy gondtalanul kihúzzuk a 14 napot, de rosszabbul is járhattunk volna.
10 nap lett a 14-ből. Otthon lapultunk négy napig, a telefont sem vettük fel, hadd higgye mindenki, hogy még nászutazunk.
Bocs, hogy ilyen hosszú lett