Nem egészen értem amit mondassz...

Én - a magam szemszögéből és a magam részére - tudom hogy van Isten, de azt is tudom hogy kárunkra, és nem hasznunkra van. Így fogalmaznám meg - Isten létét mindig elfogadtam, de bizonyítottan néhány éve tudom. Református keresztény vagyok, de konfírmálás után egyáltalán nem gyakoroltam a vallást. Aztán sok év után pszihikailag, fizikailag, érzelmileg olyan állapotba kerültem, hogy "szövetséget" akartam kötni Istennel. De hogy a szövetség tartós legyen, előbb meg akartam ismerni Istent. Hát jó sok időmbe került... Kb. tíz éve foglalkozom biblia- és létkutatással, de a megszerzett ismeretek engem messze vittek Istentől... Aki egyszer már hisz Istenben és utána csalódik - az nagyon fájdalmas csalódás - nekem legalább is az. Ezért vagyok még mindig ilyen keserű is, elveszett is. Mert hinni Istenben azt jelenti - rátámaszkodni. A csalódás után most egyszerre rámszakadt a tudat - önmagam vagyok felelős önmagamért, csak a magam erejére és képességére támaszkodhatok.

Ezért tartok most itt - az Istenbe vetett bizalom helyett az önbizalmat kell felépítenem. Tudom hogy ez mindenkinél másképp van. Van akinek az isteni bizalom mellett is van önbizalma, vagy éppen ettől van neki - de én én vagyok, és én meg ilyen vagyok. Nekem ebből kell kiindulnom - meg elindulnom.