Isztambul, nagybazár, az egyik aranyüzlet:

Nézegetjük az egyik kirakatot, exférjem mondja is, mekkora forgalom van odabent. Egy házaspár volt ott, és már a századik cuccot pakoltatták ki a tulajjal meg a segéddel. Tanakodnak, nézegetnek, a segéd elment előhozni a százegyedik aranyvalamit, a tulaj meg a sétafikáló férjnek magyaráz vagy alkudoznak. Feleség a pultról egy hirtelem mozdulattal besöpör a táskájába pár darab smukkot. Kicsit tátva maradt a szánk. Vettek valami apróságot, aztán elindultak kifelé. Mi persze rögtön a cipőnk orrát kezdtük el tanulmányozni (úgy látszik, sosem a bunkó szégyelli magát). Két lépésre tőlünk, magyarul: Mennyit raktál el, anyukám?

Ugyanott, de másik aranyüzlet, de ott bentről hallgattuk-néztük végig: anyuka alkudozik a szokásos 9 karátos, 1 grammos láncra, kb. ötéves gyereke ott téblábol körülötte. Anyuka kiváló angolsággal elbeszéli, hogy elvált, egyedül neveli a gyerekét, engedjen ennyit és ennyit az árból, mert ő ezt nem engedheti meg magának (!), és közben odalökdöste szegény szerencsétlen Nike cipős, Nike felsős (nem a kinti másolat), Nike karórás kisfiát a kereskedő elé, szegény szerencsétlen gyerek, nézze meg. A török mondott egy piti árat, de azért kissé csodálkozott. Anyuka kifizette, majd felkapott egy medált a pultról - mondjuk nem 30 dekás aranykereszt volt, de akkor is - , és "ezt ajándékba adja neked a bácsi'" felkiáltással kiviharzott az üzletből.

Még mindig Isztambul. A szállodánk mellett volt egy pékség. Naponta többször kirakták a készárut az üzlet elé, hogy a szállítókocsi majd elviszi. Egyik honfitársunk kiszúrta, és onnantól kezdve napi egy-két alkalommal ellopott egy bucit vagy mást. Különben félpanzióban voltunk. És nem szégyellte magát.
"ott hevert az utcán", mondta vállvonogatva.