Az imenti versecsket viccesnek tartom. Nem kene ebbol olyan nagy huhot csinalni.

Mas nepek (pl. a franciak) irodalmi eleteben egyaltalan nem ritka, hogy irodalmi nagysagaikat elobb jol megtepazzak, aztan meg nagyobb lelkesedessel allitjak vissza regi dicsfenyukbe. Az elo, folytonos kritika fontos resze az irodalmi eletnek. A magyar irodalomban ugy latszik ez teljesen maskepp mukodik. Nagyon nehez a "szent tehenek" koze kerulni - az irok eletukben csak ritkan kerulnek oda -, de aki mar bekerult, arrol nem lehet semmikor sem rosszat irni, kulonben a szakma rosszallasat valtja ki. Nem jol van ez igy. De idezem egy nalam joval kompetensebb szemely velemenyet (az iras a fancia irodalmi eletrol szol):

"Ott a remekirokat nem zarjak be a kegyelet bortonebe, nem vetetik korul rendorok sorfalaval. Ha valaki csakugyan nagy, arrol barki allithatja, hogy kicsiny. Leconte de Lisle annak idejen azt hirdette, hogy Hugo apó paratlan kolto es szovarazslo ugyan, de "akkora szamar mint, a Himalaja". [...] Anatole France halalakor egy fiatal iro igy kezdte a megemlekezeset: " Most fel fogok pofozni egy halottat." Franciaorszagban az eloket tisztelek s az eletet, az irodalmat, nem a szemelyeket. Ez az ude tiszteletlenseg azonban -ugy latszik- senkinek se art. A pofonoktol, mint valami edzo dogonyozesetol a halottak kipirulnak, s oly uden es frissen mosolyognak, mint a halhatatlanok."

(Kosztolanyi Dezso: Nyelv es lélek. Osiris Kiado, Bp. 2002, 400. oldal)

Egyebkent ez az iras a Pesti Hirlapban jelent meg 1935. oktober 25.-en.