Első sokkoló élményem az volt - biztosan sokan emlékeznek erre -, amikor beköszöntött a Gorenje-korszak, és rengeteg magyar ment ki Ausztriába ("Nyugatra"). Aki nem ragadt le a határ menti városkákban, és Bécsig eljutott, királynak számított. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott ült a rengeteg magyar család Bécs főterein, üzletei előtt vagy a szobrok tövében, késsel fűrészelték a májkrémes dobozt, ették a bepállott kenyeret, és nájlonzacskóból (direkt így írom) szeletelték a paradicsomot. A gyakorlottabbaknál konzervnyitó és sószóró is volt, meg Kőbányai sör. Most hagyjuk, hogy rengeteg pénzt adtak ki a hűtőkre, tévékre, hipermarketekben csokira, illatszerre, italra. Ha spórolni akar, tegye, csak ne így.
Természetesen egészen más, amikor itthon pl. a Mátyás-templom előtti szobornál ülnek a HÁTIZSÁKOS FIATALOK, és eszegetik a szendvicseiket, mert ez a világ minden pontján természetes. De ha meglett emberek csinálják ugyanezt (+ zizegős szabadidőgatya makkos cipővel, necctrikóban, amiből oly helyesen göndörödik-pöndörödik a kackiás mellszőrzet... Emlékszik még valaki erre?), attól begurulok, és nagyon szégyellem magam.
Attól is, ha beül valaki egy presszóba külföldön, és előveszi a téliszalámis uzsiját. Ez úgy az 1920-as évekig volt elfogadott, hogy a fogadós csak a bort adta, enni a hazait is lehetett.
De ez már nem az a korosztály...

Szóval én - líraian szólva - értünk haragszom. Hogy ne kelljen szégyenkeznünk a világ számos pontján, mert magyarok vagyunk. És nem érdekel, hogy a világ legbunkóbb turistája címet a németek tudhatják magukénak, a 2. helyezettek a svédek és így tovább.
Hát ez most nem lett vicces, majd legközelebb.