Terminator 3 – Rise of the machines:

Hát igen. Jonathan Mostow, a legnagyobb akciófilmrendező (Copyright by … mindegy) bebizonyította, hogy tud akciófilmet rendezni: a történet merész, pörgős és felettébb meggyőző – igen, ilyennek akarjuk látni az összes akciófilmet.
Jonathan Mostow mindössze egyetlen dologgal adós: egy TEMINATOR filmmel. Mert az, amit én láttam, semmivel sem volt több egy százhetvenmillió dollárral megpumpált B-filmnél, amiben az első két rész dramaturgiáját szinte szóról szóra átvették: két terminátor zurück, jó kis csihipuhi, aztán egy icipici sivatagi menekülés, egy csipetnyi drámai izű filozofálgatás, majd leszámolás Miles Dyson „szellemi jogutódjával” egy jó kis kommandós csetepatéban, ami közben az ellenfelek a lehető legképtelenebb közlekedési eszközökkel esnek egymásnak. Azok a pillanatok, amiket az alkotók az előző részekre történő, kikacsintás-szerű filmes utalásnak szántak, nemhogy nem viccesek, de egyszerűen szánalmasak – Arnie megérkezésekor néhány percre az volt az érzésem, egy MTV Movie Awards paródiát látok. Az a drámainak feltüntetett ok, amivel Sarah Connort kvázi „kiírták” a folytatásból, gyakorlatilag az összes brazil tévésorozat karakterkezelési és forgatókönyv-írási metodikáját simán kenterbe veri – egyszerre siralmas, közönséges és vérlázító. John Connor pedig a T2-ben 13 évesen is érettebb és bölcsebb benyomást keltett, mint a Nick Stahl által életre „defibrillált” züllött arcú külvárosi drogos. Persze ez csak apróságokba menő kötözködés, de ízelítőt ad a kórképről: a baj az, hogy a film a feszültség egy szikrájának felkeltésére sem alkalmas, mert amit vizuálisan feltálal, az ugyan könnyeket csal az ember szemébe, de ahogy ezt teszi, az még a spirituszban úszkáló emberi agyban is tövig behúzza a kéziféket… A rendező nyiltan feláldozza legjobb karaktereit az akcióorgiák oltárán, és ettől minden stílusjegy elveszik, amitől „Terminator”-film lehetett volna.
Az első két rész vitathatatlan mondanivalóját ez a folytatás csak legszebb pillanataiban tudja akárcsak megközlíteni – az utolsó tíz perc megdöbbentő felismerése, megvilágosodása viszont elemi erejű, ez az a pont, ahol az első 100 perc elvesztegetett ideje az utolsó másodpercig megtérül. Igen: én ilyennek szerettem volna végig látni a Terminator 3-at: torokszorító, könnyfakasztó emberi (emberiségi) drámának a világvégéről, nem pedig egy torz, a befejezés hatáseffektusára építő, de ahhoz teljesen kommersz, újítások nélküli B-filmes koreográfiával közelítő, következetlenül megrendezett akciómaszlagnak.
10/6

Finding Nemo:

Amire ennek a filmnek a végére értünk – remélem mások nem vették észre :-) – a könnyem folyt a nevetéstől, a meghatódottságtól és a csodálattól: Soha ilyen szemet-szívet gyönyörködtető, de mindenekelőtt emberi (akarom mondani bohóchali :-) történetet nem láttam még. A bonyolult szülő-gyerek kapcsolatot „szeretlek-apa-én-is-szeretlek-kicsim” jellegű agyborzoló kliséktől mentesen elmesélő történet hihetetlen ötleteket vonultat fel: vannak itt „szektába tömörült” vegetáriánus fehércápák, rövidtávú memóriazavarban szenvedő, kétdimenziósra gyúrt alkatú papírhalak, ausztrál szörf-zsargonnal lazázó teknőcök, tarkón masnira kötött fogszabályzójú „Szörnyella Junior” kislányok, vagy éppen Jackie Chan-filmekre kondizó karatemester tarisznyarákok – egyszóval nagybetűs jellemek, akik olyan zsibongó élettel töltik meg a filmet, amire csak a legnagyobb alkotások képesek.
Visszafogott, de annál hatásosabb érzelmi töltetével, nagyszerű karaktereivel és hipelátványos kalandjaival ez a film alig veteti észre magából azt, hogy tulajdonképpen rólunk, a gyerekeinkről és egyéb „bohóchalakról” szól, a mi küzdelmeink, szeretetünk, butaságunk, kitartásunk, személyes drámáink köszönnek vissza ebben a két órában észrevétlenül, de mégis magáról értetődően. Én mindenesetre egyvalamit megfogadtam: ha ezt követően bárhol, bármikor egy akváriummal találkozom, személyesen fogom kipakolni és szabadjára engedni belőle a halakat… :-)
10/10++

Száll a kakukk fészkére:

Ez a mozi bonyolultabb volt számomra annál, hogy rögtön véleményezzem – jó film, de összességében meg sem közelíti az Amadeust. Talán, ha forditott sorrendben láttam volna…
10/8