Szia Nagynulla és mindenki!

Most olvastam végig a topikot, nagyon megfogott a dolog. Nekem nincs se férjem, se gyerekem, csak egy nagyon zűrös családom, és nagyon kevés ember körülöttem. Sokszor érzem úgy magam, mint Te, hogy felzabál a magány. Alapvetően pont úgy gondolkodom, mint ahogy a topik elején leírtad: a szeretet ereje ésatöbbi... rettentő idealista vagyok, és iszonyú nagyok az elvárásaim. Magammal kapcsolatban is, de másokkal kapcsolatban is. Azt szoktam mondani, hogy én semmi többet nem várok el másoktól egy kapcsolatban (baráti, szerelmi, akármilyen) mint amit én adok neki; de annyit feltétlenül. Többek véleménye szerint meg kéne alkudnom azzal, hogy én adok, mások meg elfogadják, és nem szabad felháborodnom, sírnom, dühösnek lennem, ha levegőnek néznek, és elfelejtik pl. a megbeszélt találkozót vagy a születésnapomat, és úgy általában, az adott törődés századrészét sem kapom vissza. Ezt sajnos vagy szerencsére képtelen vagyok elfogadni. Viszont határozottan van egy olyan érzésem évek óta, hogy nem létezem. Oké, ez így leírva hülyeség, de az érzés a leghatározottabban bennem van. Hát igen, kéne valaki, aki észrevenné, hogy én is élek, dehát nincs (remélem, csak ideiglenes állapot). Nagyon sokszor bennem van a késztetés, hogy üvöltenem kéne, hogy észrevegyenek, és bár nem akarok öngyilkos lenni, egy ideje megértem azokat, akik felvágják az ereiket csak azért, hogy észrevetessék magukat. Pedig megcsináltam most az önbecsülési tesztet, 31% jött ki. Bizonyos értékeimmel tisztában vagyok, és tudom, hogy engem lehet és kell szeretni. Iszonyúan nagy szükségem lenne rá, és alighanem ha valaki igazi, őszinte és önzetlen törődéssel fordulna felém, az első pár órát végigbőgném.:) Tehát valahol még tartom magamban a lelket, és igyekszem kiutat találni, és nem megutálni saját magamat. (Pedig néha mennyivel könnyebb lenne teljesen összeomlani!)
Komancs írta az okosságot (bocs, nem tudom fejből), hogy aki egy kapcsolatban a törődő, irányító, odaadó szerepet vállalja, azzal kapcsolatban fel sem merül, hogy esetleg neki is lehetne igénye egy kis tutujgatásra, odafigyelésre, egy őszinte "hogy érzed magad?"-ra. Én pontosan ebben a cipőben járok. Nem bírom ki, hogy ne szeressem teljes erőmből pl. a barátaimat, és ne tegyek meg értük mindent, amikor bajban vannak. Nudlit se kapok vissza, nemhogy törődést. Rájöttem, hogy nem azért van ez, mert nem szeretnek, hanem mert figyelmetlenek, fel sem merül bennük, hogy velem mi van. Pedig szeretnek. Csak nem jól. Társam (férfiembör az életemben) rémítő hosszú ideje nincs, elfelejtettem, milyen nőnek érezni magam. A külsőm enyhén szólva nem tökéletes. (Ha az lenne, én lennék a világon legbeképzeltebbebb.:)

Hú, ez most nagyon panaszlistának hangzik így visszaolvasva, pedig nem akart az lenni. Szóval ha beszélgetni akartok, hát itt vagyok, léleköntést vállalok! (Látjátok?! Megint kezdem.) Csak könyörgöm, azt ne írja nekem senki, hogy csípjem ki magam és menjek el valahova szórakozni! :))

Üdv,
Spin