Az ukrán nagykövetségtől megtudtam, hogy vízum nem kell Ukrajnába, viszont kell meghívólevél vagy szállásfoglalást igazoló papír, magyarán azt kell igazolni, hogy van hol aludni. Ismerősünk nincs arrafelé, és szállást se akartunk foglalni, de egy debreceni utazási iroda ad fiktív szállásfoglalási papírt 1000 Ft-ért fejenként. Nekünk ilyen volt. A kérésük csak az volt, hogy Záhony/Csap-nál lépjük át a határt, mert egy csapi szállodába szólt a papír.
Elindultunk június 29-én vasárnap korán reggel Szegedről, ketten a barátnőmmel + a Wartburg. Először Tiszaújvárosba mentünk, mert meglátogattuk ott két volt évfolyamtársamat, akik egy családot alkotnak, aztán ebéd után irány Záhony.
A határon volt némi sor, de nem vészes, az ukránok adtak valami immigrációs papírt, amit sorbanállás közben ki kellett tölteni, aztán a vámos letépte az egyik felét, a másik felét meg kilépéskor kellett leadni. Komoly jelentőségét nem láttam, valószínűleg statisztikai célokat szolgálhatott, de bizonyára morcosak lettek volna, ha kilépéskor nincs meg a másik fele. Sorbanállás közben megkérdeztem a mögöttünk álló magyar kocsi gazdáját, hogy mi az ukrán grivnya árfolyama. Az útikönyv amúgy hrivnyát ír, de nekem elhihetitek, hogy a pénzre grivnya van írva. Egy euroért általában 5.8-6 grivnyát adnak, számoljunk azzal, hogy egy grivnya 46 Ft.
Ungvár (Uzsgorod) nincs messze a határtól. Az út egy főút, de kb. olyan minőségű, mint nálunk egy bitumenburkolatú alsóbbrendű út, kissé hepehupás. A benzin ára roppant kellemes meglepetés, én úgy emlékeztem, hogy 150-160 Ft körül van, ezzel szemben a 92-es 1.68 grivnya, illetve az egy hét alatt 1.66-1.85 között láttam, legyen mondjuk 78 Ft. Ez igen, legalább nem kell spórolnunk a kilométerekkel! Amúgy minden kútnál van 92-es, 95-ös és gázolaj, a legtöbb kútnál van a 76-os és a 80-as közül az egyik, és van, ahol lehet kapni 98-ast is. Hogy ezek közül melyik ólommentes és melyik nem, azt nem tudom, a 95-ös biztos az. Az útikönyv szerint 72-es is van, de azt sehol nem láttunk.
Ungváron a belvárosban leparkoltunk, hogy grivnyát és szállást keressünk. Pont volt mellettünk egy droszt, úgyhogy megpróbáltunk meginterjúvolni egy taxis srácot. Egy kukkot se tudott magyarul, de roppant pozitív és segítőkész volt. Valahogy értésére adtuk, hogy szállást keresünk, erre végigkérdezte a CB-n a kollégáit, hogy mi minden van a városban, aztán emelkedő ársorrendben elkezdtük végigjárni a szállodákat, persze az első kettő meglehetősen lepukkant valami volt, meg a jelek szerint nem is volt helyük, mert odáig el se jutottunk, hogy megnézzük a szobákat, a taxis tárgyalt valamit a portással, aztán mondta, hogy menjünk. Végül találtunk egy helyet, aminek már szálloda kinézete volt, Sport hotel (Gotyel Szport), ott volt hely, olcsó is volt, a szobák meg tűrhetőek, olyan kollégiumszintűek, de minden szobához volt külön fürdőszoba és WC.
A végén kiderült, hogy a taxissal volt egy kis félreértésünk, mert azt mondtam neki, hogy 50-60 grivnyáért keresünk szállást, ezt én fejenként gondoltam, ő viszont azt hitte, hogy kettőnknek szeretnénk ennyiért. A Gotyel Szport 70 grivnya volt kettőnknek, úgyhogy meglehetősen jutányos. A szállás egyébként egy kivétellel mindenütt 60-70 grivnya között volt, úgyhogy ezt külön nem említem.
Pénzt is szerettünk volna váltani, először azt hittem, hogy majd esetleg a taxis vált, de nem akart így tenni. Kis pénzváltó helyek nincsenek, hivatalosan a jelek szerint csak a bankokban lehet pénzt váltani, azok meg ugye hétvégén nincsenek nyitva. De aztán a szállodakeresés közben megálltunk a piacnál, ahol a taxis odavitt minket egy nőhöz, aki valószínűleg az ügyeletes hivatalosan megtűrt pénzváltó lehetett, mert szó nélkül kapta elő a grivnyakötegeket. Jól váltott, 6 grivnyát kaptunk egy euroért.
Este sétálgattunk Ungváron, kajáltunk, én már alig vártam, hogy magamhoz vehessek valami ukrán sört. Mint később kiderült, konkrét söripar lehet Ukrajnában, jó söreik vannak, hazaindulás előtt egy kisboltban bevásároltam a bolt teljes kínálatából, 11-féle sört hoztam haza kóstolni. A csapolt sör általában 2.50 grivnya (115 Ft), boltban 1.50 (69 Ft).
Hétfőn végigjártunk egy csomó látnivalót. Ungvár egész szép város, bár nincs úgy kirittyentve, mint amennyire lehetne. Kellemes hangulata van, sok a park, a zöld terület. A szálloda is jó helyen volt, pár utcányi kertvárosi részen kellett átgyalogolni, hogy a belvárosba jussunk. Bármily meglepő, Ungvár sok helyen egy mediterrán városra emlékeztet. A várba nem tudtunk bemenni, csak a várkapunál lévő előtérből lehetett a rácsos ajtón befotózni. Délben valahogy elmagyaráztam a pincér néninek, hogy valami ukrán kaját szeretnék enni, hozott is céklás káposztalevest, amit ő borsnak hívott, én úgy tudtam, hogy borscs a neve, de lehet, hogy ukrán tájszólásban így hívják. Amúgy nagyon jó. Este meg kipróbáltuk a szálloda szaunáját.
Egyébként isteni finom kefirt lehet kapni, amit én ettem, annak President bio kefir a neve, és a gyümölcsjoghurtok (jogurt) is jobbak, mint a mieink.
Kedden délelőtt átmentünk Munkácsra. A főút minősége nem sok változást mutatott. Itt volt útközben egy útjelző tábla egy megdöbbentő adattal: Kijev 777 km! Másfél nap lenne, míg odaérnénk! Munkácson leálltunk a belvárosban és kerestünk egy könyvesboltot, hogy térképet vegyünk, mert Ungváron nem lehetett Munkács-térképet kapni. Kerestünk szállodát, Latorca Hotel (Gotyel Latoricja), hasonló színvonalú volt, mint a Szport, viszont nem mindig volt víz. A fürdőszobában ki volt írva a csempére, hogy mely napszakokban van víz, ez másnap reggel okozott egy kis kellemetlen meglepetést, mert addig azt hittük, hogy ez a meleg vízre vonatkozik, de a jelek szerint reggel 9-kor elzárják a vizet.
Munkács belvárosa rendezettebb, jobban is néz ki, mint Ungváré, de kevésbé hangulatos, és közel sincs annyi zöld terület. Délután végignéztük a belvárost, aztán szerda délelőtt felmentünk a várba. A vár jó állapotban van, múzeumként üzemel, két vagy három grivnyáért lehet bemenni. Érdemes megnézni, szép nagy vár.
Délután tovább indultunk. A tervünk az volt, hogy másnap megnézzük a Vereckei-hágót, úgyhogy egyelőre irány Volóc (Volovec). Ungvár még csak Ladákkal, Volgákkal, Zapozsecekkel és GAZellákkal volt tele, de aztán már minden ex-szovjet (a továbbiakban egyszerűsítve: orosz) gépezet előfordult az utakon. Az orosz nagyvasak rajongóinak (mint pl. én :)) kánaán ez a hely. Galambosnál (Golubinye) letértünk a főútról, egy kisebb úton mentünk tovább Polena (Poljana) irányába. Ezt az utat sok helyen javították, ezért itt sűrűn előfordultak ZIL-ek, KamAZ-ok, KrAZ-ok, MAZ-ok, egy helyen egy pillanatra meg kellett állnunk, mert egy szembejövő terepes nyerges KrAZ fordult rá egy meredek földútra, ehhez a manőverhez teljes szélességében elfoglalta az utat, egy tréleren húzott egy bazi nagy lánctalpas traktort.
Alsóvereckénél (Nyizsnyi Vorota) néhány métert újra a főúton kellett megtennünk, hogy rá tudjunk kanyarodni a Volóc felé vezető útra. Ezen a pár méteren belebotlottunk egy országúti ellenőrző pontba. Úgy látszik, itt ez a szokás, néhol vannak ilyen állandó ellenőrző pontok, olyanok mint egy kis határállomás, de nekünk mindig csak lassítani kellett, aztán legyintettek, hogy tovább.
Volócon végre nagyon király szállásunk volt egy kis fogadó méretű szállodában (Gotyel Viktorija), roppant igényes szobák franciaággyal, még hűtő is volt, három szobának egy közös. Késő délután elindultunk, hogy tegyünk egy kört a városban, és mivel Volóc egy kicsike város, nem is jutott eszembe, hogy magammal vigyem a fényképezőgépet, gondolván, hogy úgyse lesz sok érdekes. Ez hiba volt, mert aztán a periféria felé haladtunk, ahol roppant idilli falusi környezet fogadott minket, egy hosszú, kanyargós, patak mentén épült utcán haladtunk felfelé, végül ki az erdőbe, ahogy ment tovább az út a patak mellett. Nagyon szép hely volt, és azok a nénik, akik felfele menni is láttak minket, visszafelé már ránk köszöntek. :)
Csütörtök reggel aztán visszaindultunk Alsóverecke irányába, hogy felmenjünk a Vereckei-hágóra. A hágóra egy mellékút megy fel, nincs semmi forgalom, mert Alsóvereckéről párhuzamosan megy a főút is, ami valószínűleg kevésbé meredek, aztán a túloldalon egy Tuholka nevű helyen újra találkoznak. Az út elég kátyús, a sebességet még a Wartburg számára se az út meredeksége határozza meg, hanem a minősége. Az útikönyv szerint semmiféle emlékmű nem vár minket odafent, ami a magyarok bejövetelére emlékeztetne, egyszer ugyan elkezdtek valamit építeni a magyarok, de aztán a hatóságok leállították az építkezést. Valóban látszik, hogy elkezdtek ott valamikor valami alapozást, de félbemaradt. A hágó tetején az útról nem látszik semmi, de egy földúton 500 méteres gyaloglás után el lehet jutni egy helyre, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Aki olvasta a mondákat, az csalódásra számíthat, nemhogy a Dunát nem látni, még a Tiszát se, az aranyos szegelet látványa nem a Kárpát-medencét jelenti, hanem csak a szomszédos völgyekét, azon túl meg a következő hegyeket. A látvány ettől még meseszép, csak nem lehet olyan messzire ellátni, mint ahogy a mondák alapján várná az ember.
A Vereckei-hágóról Volóc felé indultunk újra, az eredeti terv szerint Ökörmező (Mizsgirja), Királymező (Uszty-Csorna), Alsókálinfalva (Kalinyi) és Kisapsa (Vogyicja) irányában Gyertyánligeten (Kobilecka Poljana) és Kaszómezőn (Koszivszka Poljana) keresztül értük volna el Rahót (Rahiv). Ez menet közben kissé módosult, először akkor, amikor kitaláltuk, hogy felmehetnénk a Kisszolyvai-hágóra is, mert csak Zúgótól (Guklivij) kell felmenni pár kilométert, aztán vissza. El is indultunk, Kisszolyván még burkoltnak volt mondható az út, mert vasbeton lapokkal volt borítva, csak minden lap szélén döccent a kocsi, de aztán ez megszűnt, és folytatódott egy meredek köves-sziklás-sáros erdőgazdasági útként. Itt már kissé nehezen haladtunk, de jó felé mentünk, mert a vasút is ott tekergett a környéken, és a térkép is azt jelezte. A térkép szerint egy helyen kereszteznünk is kellett a vasutat, meg is találtuk az átjárót, csak le volt csukva a sorompó. El is ment egy vonat, de a sorompó csak nem akart felnyílni. Kiszálltam, hogy megkérdezzem a baktert, hogy mi lesz már a sorompóval, találtam baktert, bakter nénit, pályajavító munkásokat, persze egy szót se tudtak magyarul, de megértették, hogy mit akarok, mindenesetre megpróbáltak lebeszélni arról, hogy továbbmenjek, mert meredek és rossz az út, végül hallgattam rájuk, de csak azért, mert így is sokkal több időt töltöttünk ezzel a kitérővel, mint gondoltuk, végül felnyitották a sorompót, hogy meg tudjak fordulni az átjáróban, mert az út ehhez kevés volt.
Az eredeti útitervet követve aztán csak Alsókalocsáig (Kolocsava) jutottunk, mert ott Királymező felé egy kavicsos-köves földút vezetett ki a faluból jó hosszan, ami a falu vége után se lett jobb, az is csak egy közönséges földút volt, ekkor inkább visszafordultunk, mert bár szívesen mentem volna arra, már igencsak szűken voltunk idővel. Közben itt történt egy apró kellemetlenség a kocsival, az úton 10-20-as tempóval araszolva elfelejtettem bekapcsolni a hűtőventillátort és csak akkor kaptam észbe, mikor már gőzfelhő tört fel a motorháztető alól. Kis várakozás, vízfeltöltés és légtelenítés után mentünk tovább.
Aztán Csománfalva (Csumalovo) felé vettük az irányt, végül miután kezdett esteledni, megálltunk egy faluban, hogy szállás után érdeklődjünk. Szállás nem volt a környéken úgyhogy mentünk tovább, mellesleg a mellékutak mentén nem jellemző, hogy kirakják a falvak nevét, ezért én azt hittem, hogy Irhócon (Vilhivci) vagyunk, de miután megérkeztünk Bustyaházára (Bustyino), kiderült számomra, hogy Talaborfaluban (Tyereblja) voltunk. Továbbmentünk Técsőre (Tjacsiv), ahol a városról elnevezett gotyelben kivettünk egy szobát. Ez is koleszre emlékeztetett, itt is elzárták reggel a vizet, de itt már felirat se figyelmeztetett rá. Reggel továbbindultunk Rahó felé, egészeg Lonkáig (Lug) mentünk a főúton, ott Kaszómező felé kanyarodtunk. Kaszómezőről egy kis rossz, meredek utacska vezet a hegyoldalon kanyarogva Rahóba. Itt találkoztunk kiránduló off-road-osokkal is. Rahóból Kőrösmező (Jaszinja) felé vettük az irányt, szállásnak valami nagy turistaszállást találtunk, ez volt a legigénytelenebb és legolcsóbb szállásunk, 30 grivnyát fizettünk kettőnkért. Aztán irány a Fekete-Tisza forrása, de gyorsan, mert késő van. Úgy gondoltuk, hogy ameddig el tudunk jutni kocsival, addig azzal megyünk. Hát nem sokáig jutottunk, de ez nem a kocsin múlott. A Fekete-Tisza (Csorna Tisza) nevű falu végén kerítés zárta el az utat, az erdész nem akart beengedni minket, magyarázta, hogy rossz az út, de nem volt világos számomra, hogy azért nem enged be, mert magánembernek tilos behajtani, vagy azért, mert nem terepjáróval vagyunk. Na mindegy, otthagytuk a kocsit, mentünk tovább gyalog. Az út ment végig felfelé a Fekete-Tisza mentén, amúgy teljesen járható volt, csak néhol voltak kisebb dagonyák, de azokon még át bírtunk volna jutni. Az út néhol farönkökből ácsolt hidakon vezetett át a túlpartra, de gázló is volt mellettük. Időnként jöttek szembe megrakott rönkszállító Uralok, ezek nem a hidakon mentek át, hanem a gázlókon, mert túl nehezek voltak.
A forrásig végül nem jutottunk el. Vissza kellett fordulnunk, hogy sötétedésre visszérjünk a kocsihoz. Visszaúton találkoztunk két magyar sráccal, ők is a forráshoz igyekeztek, de ők hoztak magukkal sátrat, ott készültek éjszakázni az erdőben. (Ők mellesleg meghívólevél nélkül érkeztek Ukrajnába, a vámos 1000 Ft-ot kért tőlük fejenként, hogy beengedje őket.) Nem volt nagy szerencséjük, mert aztán éjszaka vihar jött, és még másnap is többször eleredt az eső, de talán sikerült bejutniuk valamelyik kunyhóba, amiket a favágók használnak.
Szombat reggel volt egy kis kellemetlenségünk, mert több. mint egy órát vártunk összepakolva a turistaház gazdájára, hogy visszakapjuk az útlevelünket. Felszaladtunk a Tatár-hágóra, mert csak pár km-re volt. Onnan is van azért kilátás, de közel sem olyan jó, mint a Vereckei-hágón. Aztán nyomultunk Rahó felé a Fekete-Tisza mentén. Rahónál megcsodáltuk, ahol összefolyik a Fekete- és a Fehér-Tisza, aztán elindultunk a Fehér-Tisza mentén felfelé. Abban nem is reménykedtünk, hogy a forrásig eljutunk, mert a srácok mondták, hogy az egész napos túra, csak gondoltuk, hogy elmegyünk, ameddig tudunk. Kb. 10 km-t zötykölődtünk egy kátyús kis utacskán nem egészen 20-as átlagtempóval, amikor egy rönkhídon utunkat állta egy tábla, hogy kocsival nem lehet átmenni. Mellette láthatóan már elkezdődtek az előkészületek, hogy felépítsék az újat, addig meg ott volt egy gázló. Amíg ezt csodáltuk, egy Lada átjött a hídon, egy GAZ-69 meg átment a gázlón. A gázlón mi nem tudtunk volna átmenni, mert túl meredek volt a túloldal, a híd valószínűleg nem szakadt volna le alattunk, de végül visszafordultunk, mert aznap még haza is akartunk érni. Amúgy valószínűleg azért hívják a Fehér-Tiszát fehérnek, mert fehér a sok tajtéktól.
Rahó után egyszer megint lassítani kellett egy ellenőrző pontnál, de csont nélkül továbbengedtek, rögtön utána pedig megálltunk Európa mértani középpontjánál. Egy szép nagy tábla hirdeti a helyet, néhány kisebb táblán pedig Ukrajnáról lehet olvasni mindenféle információkat.
Onnantól már csak döngettünk haza. Huszton még megálltunk egy pillanatra egy szállodánál, mert elfogyott a grivnyánk, és már kezdett körvonalazódni, hogy mennyi pénz kellene ahhoz, hogy a határ előtt tele tudjam tankolni a kocsit. Jó helyen álltam meg, mert a szállodával szemben volt a piac, a szállodás néni, csak intett, hogy kövessem, és odavitt az ügyeletes pénzváltó emberhez. :) Este 7-kor léptünk be Magyarországra Tiszabecsnél, aztán Debrecen előtt még szétfeslett az ékszíj, kissé hátráltatott minket, míg kicseréltem, aztán éjjel negyed kettő körül értünk haza Szegedre.

Hát dióhéjban ennyi. :)