Komancs, én sosem akartam a párom fönöke lenni. Mondjuk régebben mégis az voltam. De amióta elváltunk, nem. Sőt, atól szenvedek, hogy figyelembe sem veszi az én érdekeimet, ha már ő az "Úr".
A gyerekeimnek se főnöke vagyok, hanem segítője, irányítója maximum. De az ő vállukon mégsem sírhatok!!!!!
Él az anyám, de neki sem kellettem sohasem. Egy hugom van, aki... akiről jobb nem beszélni, szóval rá sem számíthatok.
A barátaim is csak kihasználtak mindig. Az egyetemen voltak barátaim, de az egyetem véget ért. Egy fiú barátom van, aki Panka keresztapja, ő tényleg igazi barát, bármiben számíthatok rá. Ha vele vagyok jól érzem magam, elfelejtem a gondjaim. De nem terhelhetem vele. Nem is lelkizős, sokkal fiatalabb nálam, nincsenek tapasztalatai, stb.
Szóval a valóvilágban, én tényleg nem kellek senkinek, nyílván selejtes vagyok, vagy valami gáz van velem.
Egyedül itt a neten vannak barátaim, akik viszont még nem találkoztak velem.
Illetve van egy férfi, akinek kellenék, de ő meg többet akar, mint barátság. Igaz, hogy hosszú idő után, mellette nőnek, sőt mi több, szépnek éreztem magam. Ő meghallgat, az ő vállán sírhatnék, de neki mindenre az a válasza, hogy hagyjam el a párom, és költözzem hozzá.
Megintcsak nem maradt senki.
A mostani kapcsolatommal az a baj, hogy lehet örökké tart, vagy 1 évig, vagy vége lesz holnap.
Miután nem vállalt fel, nem merte hozzám kötni az életét, csak ideglenes lehet. Talán már holnap jön valaki, talán még ma.
Úgy érzem magam, mint aki egy lakatlan szigeten heverészik a napon, és mangót eszik. Most jó, de mit hoz a holnap?