A problémák egy másik fajta megközelítése:
Szintén fénysebességgel kapcsolatos topic-ban írtam a gondolkodásunk paradigmatikus voltáról. Az, hogy a tudományban, fizikában időről, sebességről, hosszról, stb. beszélünk, csupán a tudomány története folyamán kialakult szemléletmód eredménye. Itt kezdetben valóban minden a józan paraszti észből indult ki. Voltak persze tévutak is, mint pl. a kémiában a flogiszton elmélet az égéssel kapcsolatban. De mindíg is arról volt szó, hogy az ember valamilyen formában tapasztalta a világ jelenségeit, és ezeket a tudományban - közös megegyezéssel- egy adott szemléletmód szerint rögzítette. Egyszerű jelenségeknél a szemléletmód teljesen magától értetődő volt, bár nem biztos, hogy a tényleges valóságot tükrözte (pl. a töltést hordozó részecskéket pozitívnak gondolták, ám kiderült, hogy az elektron töltése negatív).
A jelenlegi tudásrendszerünk általában következetes, de vannak benne esetleges dolgok is. Pl. a sebesség az út és az idő hányadosa, de a fizika őskorában kialakuhatott volna helyette egy u.n. "lassúság" fogalom is, mely ennek a reciproka. A jelenségeket vizsgáló tudósok elméleteiket megalkotva ráeröltették szemléletmódjukat társaikra, tanítványaikra, s azok - megértvén a szemléletmódot - legtöbbször elfogadták azt. Persze voltak mindíg ellenkezők, de azok megöregedve meghaltak, az elmélet pedig tovább élt. Az évszázadok alatt egyre több, az előzőekre épült szemléletmód (paradigma) alakult ki, egyre nehezebben áttekinthető, és sok előzetes ismeretet igénylő elméletekkel. Mai tudásunk (fizika, kémia, matematika...) egy hatalmas paradigmarendszer, melynek nem feltétlenül így kellene kinéznie. Csak gondoljunk a matematikában a törtvonalra, amely az osztást jelzi, és rengeteg zárójelezéstől kímél meg minket. Ha nem találták volna ki (lásd. számítógépes programozás), akkor mennyivel másabb jelöléseink lennének!
Mindíg vannak olyanok, akik egy-egy paradigmát nem fogadnak el. Ők nem hülyék! Csupán másképpen gondolkodnak. Más a szemléletmódjuk. Más paradigmát szeretnének alkotni. A saját nézetük számukra egyszerűbb, következetesebb. Az azonban csak keveseknek adatik meg, hogy a saját paradigmájukat kerek egésszé formálják. Ehhez már lángelmének kell lenni. Hiába sejtünk meg valamit. Hiába látjuk, hogy jobban, érthetőbben leírná a valóságot. Ha képtelenek vagyunk kidolgozni, akkor csupán értelmes, de hétköznapi emberek vagyunk. Esetleg meg nem értett
zseninek tartjuk magunkat.
A fénysebesség abszolút volta csupán egy paradigma! Azzal a szemléletmóddal amivel rendelkezünk, és az ebből következő mérési módszerekkel azt tapasztaljuk, hogy mindíg állandó. Erre lehet építeni elméleteket, amelyből relatív hosszra, időre, tömegre következtethetünk. A múlt század elején a relativitás elvét sokan megérezhették, de csak Einstein volt képes rendszerbe foglalni. A többiek mondhatták volna, hogy: "na ugye megmondtam!". De ez kit érdekelt? Az "ugye megmondtam" figura soha senkinek nem volt szimpatikus. Igazságának bebizonyosodott volta csak önmagának okozott pozitív élményt.
Az egész fizikát lehetne akármelyik történelmi pillanattól új paradigmára építeni. Lehetne másfajta sebesség, hossz, idő, tömeg definíciót alkotni, amelyben a fénysebesség nem határsebesség, sőt nem is állandó. De akkor ezt gondosan és pontosan ki kell dolgozni, ráadásul - használhatóra! Mire jó egy elmélet, ha semmire sem használják? Miért kell vitatkozni róla?
Ha egy igazán lényegbevágó kérdésben, pl. az órák szinkronizálásában olyan választ olvashatunk, hogy "Már írtam, hogy erre lehet algoritmust készíteni. Most nincs kedvem vacakolni ezzel.", akkor mire gondoljon az ember? Gondolkodási tűréshatárra? Lángelmementes hétköznapiságra?
Én is csak egy lángelmementes hétköznapi ember vagyok. Bármennyire is ki tudnék esetleg dolgozni valamiféle relativitásmentes elméletet, négy piciny gyermek apjaként nem teszem. Még arra sincs időm, hogy hozzászólásaim százaival árasszam el a fórumokat, bizonygatván vélt igazam. De ha lenne ennyi időm, akkor inkább az elméletem kidolgozásán gondolkodnék, és nem arra várnék, hogy valaki nagy kegyesen bemutassa helyettem a szinkronizáló algoritmust. Az érdem mindíg azé a feltalálóé, aki megvalósította találmányát, és nem azé aki bizonygatta, hogy fel lehetne találni. Tehát a tett a lényeg!
Ezért továbbra is maradok gondolkodási tűréshatárral rendelkező lángelmementes hétköznapi ember.
