Tegnap az utcán sétálva gyereküvöltésre lettem figyelmes. Vélhetően anyai nevelést gyakorolt valaki a gyermekén. Mégis összeszorult a szívem, amikor a kölök szájából a következő kétségbeesett mondat ismétlődött újból és újból: "Segítsen nekem valaki!" . A kisgyerek nemsokra ment azzal, hogy a távolból "láthatatlanul" szorítottam neki...meg az egész vitának, hogy normális mederbe terelődjenek a dolgok. Azt viszont igenis tudom, ha egy ember (s talán igaz ez a kicsikre is) LÁTJA vagy TUDJA vagy ÉRZI, hogy drukkolnak neki, akkor sokmindent könnyebben elvisel, túlél...

Nekem a "köszönöm-virággal" a helyére kerültek szívemben a dolgok. Amit addig csak sejtettem igen mélyen, ezzel egyértelművé vált számomra. Beszélt a CSEND...egyértelműen, tisztán és érthetően.

Jó volt ezen elgondolkodni! :o)))))))
Köszönöm.