A kézcsók és a köztársaság
2003. június 13. (6. oldal)
http://www.mn.mno.hu/index.mno?cikk=151983&rvt=15

Dudás András
A kézcsók a Kárpát-medence legveszélyesebb gesztusa. A honi liberális közvélemény ugyanis, amelynek hangja létszámához képest különösen erős, mentálisan képtelen feldolgozni, hogy ilyesmi még létezhet. Anakronisztikus őslénynek, modoros pojácának, túlbuzgó alattvalónak tartják azt, aki adja. Ugyanakkor középkorból itt ragadt keleti despota szerintük az, aki fogadja a kézcsókot. Utóbbit nevezik még neonácinak, esetleg minidúcsénak. Bizony, így kell itt nekünk élnünk-halnunk, sóhajtanak föl ezek a liberálisok elkeseredetten, valahányszor egy cuppantást hallanak valahonnan.
A kézcsók ennek ellenére a legtöbb művészt megihleti. Macskássy Izolda például, miután megalapította a Magyar Út Köröket, visszatért gyökereihez, és 2001 szeptemberében egy kampányinterjúban már azt is meg tudta mondani, ki kinek illetheti csókkal a kezét. Politikusok esetében szerinte a gesztus szégyenteljes.
Ám a kézcsók rendkívül kitartó, alkalmazkodóképessége a világűrt átutazó baktériumokéval vetekszik. Újabban tehát – a sors fintoraként – megfigyelhető a köztársaság eszméjét hirdető balliberális rendezvényeken is. Csak kicsit másként, hogy még egy atilláját sutba vágó festőnő is örömét lelje benne.
Történt nemrégiben, hogy Szeged napját ünnepelték a népek Európa kapujában (így becézik mostanság a lelátogató hatalmasságok a Tisza-parti várost). Egy ilyen rendezvény mindig jó alkalom a szocialista köztársaság mibenlétének világos megfogalmazására. Demonstrálni lehet, hogy pártunk és kormányunk mélyen beágyazódott a kultúrába, neves művészek örökbecsű alkotásai és alakításai is azt hirdetik, hogy a most uralkodók a nagy elődök cselekedeteihez méltón rugaszkodnak neki a mai kor kihívásainak. Szemben az előző négy év – úgymond – aktuálpolitikai céloknak alárendelt ünnepeivel, most igazán őszintén borulhattak össze mindazok, akiket Szeged régi-új urai még nem nyírtak ki egzisztenciálisan, nem aláztak meg emberi mivoltukban és nem üldöztek el politikai okokból. Kiadós kampány zajlott tehát a torony alatt, ahogy itt említik az elbeszélésekben a városházát.
A kampány egyik főszereplője Gregor József énekművész, kiváló basszista (copyright: Dél-Magyarország) volt, aki még véletlenül sem ülne ki egy polgári körös rendezvény tribünjére, ám most, Szeged napján, díszpolgári címet kapott. Éppen kihámozódott Botka László polgármester férfias öleléséből, amikor elé penderült a színház nemrég kinevezett direktora, Székhelyi József. Furcsán néztek ki egymás mellett, termetük jócskán különböző voltát tovább fokozta az SZDSZ-hez közel álló, de saját bevallása szerint nem politikai okokból kinevezett igazgató teátrális meghajlása. A jelenet, ha itt véget ér, még belül maradhatott volna a jó ízlés határain. Ám a máskor oly harcias színigazgató megragadta Gregor kezét, és szabályos csókot cuppantott rá. A meglepett művész nyilván nem számított ilyen fordulatra, azért nem tette Székhelyi kezére a sajátját, s nem hárította el egy öleléssel a gesztust, mint ahogy azt Macskássy Izolda ajánlotta volt annak idején egy hasonló – bár nem ilyen perverz – szituációba került politikusnak. Egy pillanatra áramütésszerűen futott végig minden szemtanún a döbbenet, ám az ünnepi hangulatot senki nem rontotta el hangos kuncogással vagy obszcén bekiabálással.
Így lett a kézcsók demonstráció. A baloldal jelezte, mekkora ívben sajnálja le a két férfi kézcsókját gusztustalannak, szégyenteljesnek, alviláginak tartó alacsonyabb rendű emberek Kossuth és Dísz téren szocializált táborát. Gregort, aki tudvalevőleg elsőként gratulált az új igazgató kinevezéséhez, és a hírek szerint rendszeresen tanácsokkal látja el, azóta sem nevezik Szegeden Don Gregorleonénak. Hiszen minden – magára valamit is adó – Big Brother-rajongó tudja, szoros kapcsolatuk nem azt jelenti, hogy az önkormányzat baloldali vezetése a háttérből az ő kezével rángatja marionettként Székhelyit. Ilyet csak egy jobboldali feltételezhet. A hivatalos verzió tehát az, hogy amikor cuppant a basszista mancsán a direktori ajak, csupán két művész hódolt egymás zsenialitásának.
Így értékelhette ezt Macskássy Izolda is, amikor kicsivel később átvette a Pro Urbe-kitüntetést, és örömében egymás után öt csattanós csókot nyomott Botka László kissé már megizzadt arcára. Még soha nem kaptam egyetlen kormánytól sem semmit, motyogta magában idősebb és ifjabb Hegedűs Loránt, valamint Dávid Ibolya barátnője, miközben igyekezett elérni a termetes szocialista magasan hordott orrát. Nem festettem soha képeket pártmegrendelésre. Én prostituálhatatlan vagyok! Ezt majdnem ki is mondta hangosan nagy igyekezetében, amikor végre sikerült lekászálódnia a polgármester nyakából. Ám ekkor átsuhant a termen a köztársasági gondolat, amitől könnybe lábadt minden balliberális szem, s így nem láthatták, hogy a nagy elődök a fejüket fogták a falon lógó festményeken, majd lehuppantak a földre – és lesütött szemmel egyenként kioldalogtak a teremből.