HETEK
2003. JÚNIUS 20.

Hack Péter

Az orbáni feljelentés utóélete
Bosszú, forró nyár

Az elmúlt hetek legnagyobb hullámokat verő politikai botránya a Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI) Magyarországot elmarasztaló határozata körül robbant ki, amelyet Orbán Viktor kezdeményezésére Lisszabonban fogadtak el. Az alábbiakban az ügynek két tanulságára kívánom felhívni a figyelmet. Arra, hogy milyen a Fidesz, illetve elnökének realitásérzéke, és arra, hogy mit várhatunk a nagy nimbuszú európai szervezetektől, ha így, egy sértett és frusztrált politikus bemondására, minden vizsgálat nélkül hajlandók elítélni egy országot.

Orbán Viktor a könyvheti dedikálásra igyekezve. Megértő fülekre talált Fotó: Vörös Szilárd

A vitatott határozat szerint: „Mindent összevetve, Magyarországon a szocialista-liberális kormány hatalomra kerülése óta a következő jelenségek terjedtek el: pártpolitikai befolyás a rendőrségre, politikai viták beszűrődése a bíróságokra, pártpolitikai motiváltságú bírósági eljárások, állampolgárok és civil szervezetek gyülekezési jogának korlátozása, ellenzéki gondolkodók megfélemlítése és eltávolítása az állami szférából, ťfelségsértésszerűŤ bírósági eljárások azok ellen, akik bírálják a kormányt, a polgári sajtó életképtelenné tétele, hirdetési bevételi forrásainak elvágása, valamint állami támogatások nyújtása a kormánypárti sajtónak, amely amúgy is domináns, a szabad véleménynyilvánítás adminisztratív és jogi korlátozása.” Ma már jól követhető, hogyan született a határozat. A vádak alapjait a Szabadság Kis Köre elnevezésű, 2002 októberében alakult polgári kör fogalmazta meg, amelynek egyik prominens tagja az MDF-ből éppen mostanában kiebrudalt Hende Csaba, Orbán Viktor „jobbkeze”.

A – talán nem minden alap nélkül – „Orbán Viktor közelinek” nevezhető polgári kör által összeállított vádak május 17-én a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség Kongresszusának határozatában jelentek meg, majd néhány héttel később – anélkül, hogy a CDI bármilyen módon kísérletet tett volna a tények tisztázására – a Kereszténydemokrata Internacionálé határozatában, a Kubát és Burmát elítélő határozatok társaságában.
Ami az egyes vádpontokat illeti, a külső szemlélő nem kis ámulattal tekint ezekre a vádpontokra. Az első szerint az új kormány hatalomra kerülése óta rendszeressé vált a rendőrség pártpolitikai befolyása. Aki az ország eseményeit nem Orbán szemszögéből vagy nem a lisszaboni kereszténydemokraták lelkiismeretességével, hanem a tények alapján vizsgálja, azt látja, hogy valóban történt olyan, hogy a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok politikai befolyás alá kerültek. Ez 1998-ban, az Orbán-kormány hatalomra kerülésekor történt, amikor a rendőrség teljes vezetését leváltották, és a Fideszhez lojális vezetőkkel töltötték fel. Még radikálisabb pártirányítás jött létre a titkosszolgálatoknál, ahol a Fidesz fő ideológusa és alelnöke, Kövér László vette át az irányítást, és egészen alacsony szintig lecserélte a vezetőket, a Fidesz iránt lojális vezetőkkel felváltva a régieket. Ezeknél a szervezeteknél a Medgyessy-kormány hatalomra kerülése után sokkal kisebb méretű változások történtek, mint négy évvel korábban.
A politikai viták büntetőjogi útra tereléséről is lehet tapasztalatunk, de ez a gyakorlat is inkább az Orbán-kormány idején dívott, gondoljunk csak a kisgazda politikusok látványos pórázon hurcolására (aminek az illetők nyilvános megalázásán kívül semmi értelme sem volt).
Az állampolgárok gyülekezési jogának korlátozásán Orbánék az Erzsébet hídi blokád rendőri feloszlatását értik, amelyhez hasonló illegális megmozdulást Európa valamennyi városában a rendőrség feloszlatna, talán valamivel határozottabban, mint azt a magyar rendőrség tette.
Az ellenzéki gondolkodók állami szférából való eltávolításának is nagy gyakorlata volt 1998-ban, az akkori tisztogatásokat sérelmező baloldali kritikákra a Fidesz vezetőinek kioktató válaszai úgy szóltak, hogy a baloldal képtelen megérteni a demokrácia működését, amely azt jelenti, hogy a választásokon győztes „osztja a lapokat”.
A „felségsértésszerű” bírósági perek közül egyről lehet tudni, amikor is eljárás indult egy fiatalember ellen azért, mert Medgyessy Pétert hazaárulónak nevezte, ezt az eljárást a kormánypártok részéről is kritika érte, majd a bíróság fel is mentette bűncselekmény hiányában a vádlottat. Az Orbán-kormány alatt üldözött és eljárás alá vont személyek és szervezetek (például a Fidesz politikusai által is megrágalmazott Hit Gyülekezete) nem úszta meg ilyen gyorsan az ellene intézett politikai indíttatású eljárásokat.
Az ellenzéki sajtó „ellehetetlenítésének” emlegetése pedig igazán páratlan pofátlanság, azok után, hogy a Fidesz a szélsőjobboldallal összejátszva teljesen pártpolitikai propagandaintézménnyé silányította a köztévét és a közrádiót, a hozzá közel álló sajtót pedig állami hirdetések tömegével, mesterségesen tartotta életben.
Kétségtelen, hogy a jelenlegi hatalom a Magyar Televíziót ugyanúgy kisajátította, mint elődje, és az ezzel kapcsolatos kritikáknak van némi ténybeli alapja, de Orbán Viktor lehet az utolsó ember ebben az országban, aki ezt szóvá teheti.
Az ügy valódi jelentőségét valószínűleg jóval meghaladó botrányt kavart, tanulságai azonban részben felháborítóak, részben elszomorítóak. Elszomorító az újabb bizonyíték, hogy az egykor tehetséges Orbán személyisége milyen torzuláson ment keresztül az elmúlt években. Mert vitathatatlan, hogy Magyarországon vannak problémák a rendőrséggel, a bíróságokkal, mi több, az ügyészségekkel kapcsolatban, de ezeknek a problémáknak a jelentős hányadát éppen Orbánék teremtették. Orbán, ha orvosolni akarná ezeket a gondokat, sokat tehetne azzal, ha nyilvános önkritikát gyakorolna, és elismerné, hogy például a televízió pártalapú kisajátításával komoly, máig ható károkat okozott a magyar demokráciának. El kellene ismernie, hogy például az előző legfőbb ügyész tisztázatlan körülmények között történt elmozdításával károkat okozott a magyar igazságszolgáltatásnak, a bírósági reform megtorpedózásával pedig a független bíróságoknak.
Az ország jövője szempontjából rendkívül aggasztó, ha Orbán cinikus ebben az ügyben, és tudva, hogy a vádak nem igazak, mégis kiáll azok mellett. Ennél csak az a rosszabb, ha Orbán nem cinikus, hanem tényleg hiszi is, amit mond.
Az ügy másik szomorú tanulsága, hogy a magyar politikai elit által oly lelkesen ünnepelt európai kulturáltságba hogyan férhet bele, hogy egy olyan szervezet, amelynek több jelentős európai párt is a tagja, úgy hozzon határozatot ilyen horderejű kérdésben, hogy még csak kísérletet sem tesz a tények tisztázására. Szép új világ van itt kialakulóban, ha országokat, eseményeket ilyen sommásan el lehet ítélni, ha a „hallgattassék meg a másik fél” évezredes európai jogelve csak a brosúrák szlogenje, és nem az Európát irányító politikai elit mindennapi gyakorlata.
Szép új világ van itt kialakulóban, ha a politikai gyakorlat inkább hasonlít a titkosszolgálatok eszköztárában található befolyásolási akciókhoz, ahol az álinformációk és manipulált adatok olyan tálalásának lehetünk tanúi, amely a megtámadottat védekezésre képtelen helyzetbe hozza.
Szép új világ lesz, ha ezek a módszerek és eljárások jelentik majd az európai mércét, amelynek állítólag meg kellene felelnünk.