Szia Micu!
Bocs, hogy ilyen későn reagálok, de kedden államvizsgáztam, nem mertem ide ülni, mert felállni nehéz.

Tudom, hogy itt nem mondtak ilyeneket, egyszerűen szerettem volna elébe menni.
Azt is tudom, hogy nem kéne mindenkit véresen komolyan venni, de nekem ez nem megy könnyen.
Éppen az a baj, hogy elhiszem, hogy olyan vagyok. Amikor pedig rendkívűl igazságtalan dolgokkal vádolnak meg, képes vagyok kiborulni. Komolyan.
Az az érdekes, hogy akik mellettem állnak, azok engem mindig kritikusan néznek, elmondják, ha valamiben nincs igazam. ÉS EZ ÍGY JÓ!!!!!!!!
Közben a voltférjemnek is vannak pártfogói, ami nem baj egyáltalán, de ők állandóan engem vádolnak, bántanak, míg őt sosem kritizálják, hanem pátyolgatják. EZ VISZONT NEM JÓ!!!!!!!!!!
Nem tőle sajnálom a háremhölgyeit, hanem a kapcsolatunkat ez teszi végleg tönkre.
Mert amíg csak azt látja, azt a visszajelzést kapja, hogy apuskám, te mindent baromi jól csináltál, csak ez a hülye tyúk téged zsarol, elnyom, és hülyére vesz, addig ő nem is próbálja más szemszögből nézni a dolgokat.
Nem az érdekel, hogy ki volt a hibás. Ezen évszázadokig elvitatkozhatnánk. Az lenne a fontos, hogy ki-ki eldöntse, hogy mit hajlandó tenni ezért a kapcsolatért, és elég lesz-e az a másiknak.
Néhány hozzászolás komolyan összeugrasztott minket.
Én hajlandó vagyok elfogadni, hogy hibáztam, de ő is. Nem szabad tovább büntetni egymást.
De azt meg jogom van eldönteni, hogy kivel, és hogy akarok élni. Még akkor is, ha egy utolsó szemét vagyok. (nem tartom magam annak)

Nem kell tudnod, hogy mit írtak a többi topikban, de a nulladik hozzászólásomban elmondtam, mi elől menekültem ide.

Egyébként épp ez az! Sok mindent elhiszek magamról, sok hibámat ismerem már én is, de gonosznak, önzőnek egyáltalán nem tartom magam. Lehet, hogy ezt nehéz magunkon észrevenni, de tőlem semmi nem áll távolabb.