about schmidt
[USA, 2oo2, alexander payne]

payne 1999-ben készült csípős politikai szatírájában azt szerettem a legjobban, hogy leszarta a márványba vájt hollywoodi alapszabályt, miszerint egy film csak akkor lehet sikeres, ha abban szép emberek játszanak. az election-ben annyi hétköznapi külsővel rendelkező ember mozgott, hogy a film kísértetiesen valóságosnak tűnt. ez nem kevésbé áll az about schmidt esetében: nézzétek meg ezt a képet, jézusom, jack nicholson hogy néz már ki?! oké, a fazon most lett 65 éves, de még mindig arról olvasni, hogy fiatal nőket juggat. ebben a filmben pedig kövér, öreg, frusztrált és mentes mindenféle sármtól. pontosan tudja, hány éves. bár a tipikus nocholsonos manírok be-beköszönnek, de a hatás nem ugyanaz: ez az ember totálisan tanácstalan.

íme, elérkezett az aranykorba, nincs más dolga, mint hogy várja a halált. lánya egy seggfejhez készül hozzámenni [rá sem lehet ismerni arra a dermot mulroney-ra, akiért egy másik filmben cameron diaz és julia roberts versenyez], felesége 42 évnyi házasság után egyszerűen csak irritálja és ha visszatekint a múltba, elégedettség helyett kétségbeesés fogja el. hogy zaklatott lelkiismeretét megnyugtassa, anyagi támogatást nyújt egy éhező afrikai kisfiúnak és már az első neki szánt levélben kiírja magából egész élete során felhalmozdott dühét; e jelenetet látva hetedhét országnyi kacaj fogott el, nem hiába, jack egy istenség.

ez a road movie a lélekben kezdődik, aztán mikor schmidt tényleg útra kel, payne rendező nem csupán az öregség és a magány keserédes odüsszeiáját tárja elénk, hanem tűéles kiszólásokkal karikírozza az amerikai álmot és punnyadt középosztályt is. és jack? ő már számtalanszor felrakta a koronát pályájára és a visszavonulsáról beszél, de könyörgöm: ne tegye!