-
Végh György: TÉLI SZÁMADÁS
(Hegedűs Zoltánnak)

Sötét az ég, de mégse hull a hó,
az első tél, mely nem hozott havat,
négy éve már az első tél talán.
Sötét a tél s fehér tüzét az ég
nem gyújtja föl többé nekünk soha.
Zoltán már messze vagy, jaj, messze vagy,
mint ifjúságunk tarka álmai,
miként a hó, gyermekkorunk hava.
Ott élsz most Váradon, hol hajdanán
Adyt lesték az esti csillagok,
s Annáról álmodott Juhász Gyulánk,
ott élsz, s még egy lapot sem írsz, hogy élsz,
Elhagytam, lásd, a cifra rímeket,
a játszi dallamot s bűvös zenét,
minek? Szavam már régen egyszerű
s kevés, mint aggoké és bölcseké.
Tehozzád írtam első versemet:
"Hófútta pesti utcán" szállt a hó,
s reánk hullatta kék havát az ég
és boldog mámorát az ifjuság.
...
Ó ifjuság, kalandor ifjuság,
csak ennyi vagy, hát ennyi vagy, csupán?
Néhány kaland és rózsaszínü köd,
s egy-két lomhán szállingó hópihe?
Lásd ennyi csak. Neved kiejtenünk
ó ifjuság, már csak halkan szabad,
s riadtan várjuk most a férfikort,
meghozza-é remélt gyümölcseit?
(Zoltán, őrizd meg ezt a költeményt,
s ha meghalok, a lenge szélbe szórd;
hadd hulljon vissza rád szelíd hava,
hadd hulljon vissza rád a Múlt.
Az Ifjuság.)
-