A század elején Alfréd Wegener, aki egyébként úgy tudom meteorológus volt, fejébe vette, hogy a kontinensek vándorolnak. Feltűnt neki az óceán két partjának jó közelítéssel való összeilleszthetősége.
Amikor a kontinensvándorlás okait kutatta, rájött, hogy az Atlanti-óceán közepén elterülő Atlanti hátság nyomvonalában izzó anyag áramlik fel a Föld mélyéből az óceáni aljzatra. Voltaképpen ebből épül az egész hátság.
Az anyagáramlás lehet egy olyan feszítő erő, amely a lemezeket eltolja egymástól.
Amikor a szkeptikusok meggyőzésére került a sor, egy érzékeny magnetométerrel felszerelt hajóval ekezdte szántani az óceánt keresztbe-kasul.
Arra számított, hogy mivel az olvadt kőzet megszilárdulás közben megőrzi a környezetének mágneses erővonal térképét, a pólusváltozások (amikről már akkor tudtak)az óceán aljzatának mágneses térképén nyomot hagytak.
Igy is volt.
Az Atlanti hátságra szimetrikus, és azzal párhuzamos rajzolatú, szabályos távolságonként változó, ellentétes polaritású sávokat tudott feltérképezni.
Az évmilliók folyamán előbukkanó olvadt magma, mindíg az aktuális polaritásképet rögzítette megszilárduláskor.
Ez mintegy indirekt bizonyítása is volt a póluscsere elméletnek.
Hogy mitől is van, és hogyan történik, azzal kapcsolatban csak találgatni tudnék, ezért átadom a szót tanult kollégáimnak.