Újabb élmány, pár nappal ezelőttről (@TV2, Plusz, közművelődésileg, brrr):

A minap evezek csendesen a tévécsatornákon, belebámulok a szomorúan mocskos hírfolyamba, s néha-néha (a miheztartás védett) odasózok egyet evezőmmel a felbukkanó csatornapatkányok ormótlan fejére, mire ezek dühösen prüszkölve eltűnnnek a forrongó média-levesben, bosszúból arcomba fröccsentenek pár fertőző, közérdekű hírcseppet, pedig velem igen jól jártak, mert óvatos duhaj lévén meghagytam nékik rovott múltú életüket, a fajok békés egymás mellett élése jegyében.
És feltűnik a tüsi fejű, filigrán műsorfolyamőrnő, aki megpendíti azt, amit már régen nem lehet, a pangót, az évek óta szunnyadót, a felrázhatatlant, a többé nem csapongót, a vészesen alulmotiváltat, azaz bepállott fantáziámat, hiszen műsorában a szex és a nátha mély összefüggésének feltárását helyezi bele a kilátásba.
Szorítom két kezemmel székem karfáját, folyadék szivárog vasmarkom alatt az elaggott faanyag sejtközötti állományából, izgalom a tetű fokán. Felfogom, hogy jelentős az, mi következik: megtudom, hogy vajh a náthás ember szexuális vonzereje rákontráz-é azéra, aki orrából, mint rendesen, csak levegőt ereget, avagy fordítva ül az igazság a lovon, vagyis a lepedőgimnasztika kiüti a náthát a nyeregből.
És lőn! Most már tudom! Világos, hogyan kell(ene) élni! Összekarolt a laikus a professzionistával, a hírsanyargató kocariporter a szuggesztív, tisztességben és terapeuta-kongresszusokon megőszült szexológusnővel, s kimondatott a nagy igazság: HETI KETTŐ, sem nem több, sem nem kevesebb kekszmenet kell kell nékünk a nátha megelőzéséhez. Ha ők mondják, hátha elkerül a dátha.
A műsor elmúltával reménykedve odafordultam otthonom egyetlen nőneműjéhez, Szanza Verához, és a cserepe alatt ülő tálkába pár korty vizet öntöttem: legalább ő élvezkedjen egy kicsit.
ENDE!