Egy kis olvasnivaló!

Dongók

- Zzzzz...

- Zuuuu...

- Ejnye! Maga is iderepült? Hogy kerül ide?

- Csak meg akartam egyszer figyelni, hogy mit művelnek maguk méhek ezeken az undok virágokon.

- Miért undok az akácvirág? - csodálkozott Zümi.

- Na hallja? - botránkozott meg Zsongai, a dongólégy -, már a szaga is olyan fertelmes, fullánkot csavaró bűz, hogy a potrohom is felfordul tőle. Mondja, mit keres maga ilyen egészségtelen levegőben?

- Mit keresnék mást, mint mézet?

- Hát az mi?

- Még azt se tudja? A világ legkitűnőbb tápláléka.

- Ne mondja! Ilyen utálatos helyen? Ilyen penetráns bűzben?

- Ha ez magának bűz, az valószínűleg azért van, mert az akácfa nem akarja, hogy a nektár mindenféle közönséges dongólégynek jusson. Az akácfa is megválogatja a vendégeit.

- Hogyan? Maga talán azt hiszi, hogy az akácfát azért kerüljük, mert valami nagyon előkelő helynek gondoljuk? Ellenkezőleg, barátom, tisztességes dongólégy ilyen helyre be se teszi a lábát.

- És maguk hova szoktak járni étkezni, ha szabad kérdeznem?

- Mi kizárólag csak elsőrendű és tiszta étkezdébe járunk, ahol kifogástalan és jó minőségű ételt szolgálnak fel.

- Például hova?

- Például a szeméttelepre. Válogatni lehet a legfinomabb kéthetes dögökben. A választék szinte korlátlan: zsenge kismacska, kutyakölyök, patkány vagy amit akar. Vagy ott van kérem a trágyadomb. Micsoda kívánatos illatok! Ha meghívásomat nem veti meg, szívesen látom ma dezsönére.

Zümi a fejét csóválta:

- Csak azért beszél így, mert még nem evett mézet. Engedje meg, ha már itt vagyunk, hogy előbb én hívjam meg. Kóstolja meg a mézet, és megtudja, mi a jó.

- Na jó, megkóstolom. Hol van az a méz?

- Ott ni, a bibe tövén. Na tessék, szívja csak nyugodtan.

Zsongai bebújt, de a méz illatát megérezve, undorral húzódott vissza.

- Ez magának étel? Hiszen már a szagától is rosszul vagyok. És milyen piszok van odabent! - mondta szárnyairól a virágport kapargatva.

- Ugyan, ne bolondozzon! Ide nézzen!

Zümi lemászott a bibe tövéhez, és a méz felét kiitta.

- Na látja - mondta -, nem haltam meg. Igya meg a többit.

Zsongai némi habozás után újra bebújt, de amint a mézbe belekóstolt, undorral köpte ki. Prüszkölt és krákogott.

- Hisz ez méreg! - kiabálta. - Ez édes! Hogy tudnak ilyen nyomorúságos ételre fanyalodni? Nem lesznek rosszul tőle?

- Sőt! Ennek köszönhetjük, hogy mi vagyunk az egészségesebb és magasabb rendű fajta.

- Hát ezt honnan veszi?

- Mert mi rendezett közösségben élünk a kaptárban, nem olyan primitív nomádéletet, mint maguk. Tavasszal és nyáron behordjuk a mézet, télen pedig abból táplálkozunk a kaptárban, míg maguk, akik szervezetlenül, szétzüllve élnek és nem ismerik a mézet, mint legtartósabb eledelt, ősszel egyszerűen rakásra hullanak.

Zsongai nagyot nézett.

- Hát maguk nem hullanak el ősszel? Mi úgy tudjuk, hogy ősszel minden állat elhull.

- Nem bizony! És látja, mindezt a méznek köszönhetjük. Télen fürtökbe fogózva egymást melegítjük, és esszük a betakarított mézet. Dögöt persze nem lehet télire eltenni. Sőt, nálunk nyáron is kisebb a halandóság, mint maguknál, mert a virágban nincs annyi bacilus, mint a maguk ételében. Álljanak össze maguk is, gyűjtsenek mézet, és maguk is elérhetik az életnek ezt az egészségesebb és magasabb rendű fokát.

- Na és ezt a fertelmes mérget...

- Meg kell szokni. Mi megszoktuk és élünk.

Zsongai azért mégis elgondolkozott a dolgon. Hátha igaza van Züminek?

Este rendes szokása szerint a "Három döglött patkányhoz" címzett vendéglőbe ment vacsorázni. Ide járt barátja is, Pöcei, akivel minden este beszélgetni szokott.

Leült az asztalhoz, és végignézte az étlapot.

- Gombócot kérek! - mondta végül a pincérnek.

Az elment, és egy perc múlva már tálalta a párolgó lógombócot.

Alighogy a vacsorát befejezte, megérkezett Pöcei, a pikoló pedig - egy fürge légykukac - már hozta is nekik a szokásos két pohár erjesztett trágyalevet.

Zsongai pedig elmondta barátjának a Zümivel való találkozást.

- Én úgy gondolom - tette hozzá, mikor befejezte -, hogy mégis lehet benne valami. Hátha mégis magasabb életforma az övék? Nem volna jó, ha mi is megpróbálnánk mézet gyűjteni kaptárba?

- Szóval megint beugrottál valami kótyagos halandzsának - korholta Pöcei. - Mindig az volt a bajod, hogy hatottak rád az ilyen zavaros fantazmagóriák, álmodozások, amelyek nem számolnak az élettel. Ki beszélte be neked ezt a hülyeséget?

- Senki. Én magam gondoltam rá, látva, hogy a méhek...

- Na ja, a méhek! De hogy képzeled, hogy mi is mézet együnk? Miért nem javasolod mindjárt, hogy növesszünk tollakat meg csőrt, és együnk dongólegyet, mint a madarak? Együk meg esetleg önmagunkat, mi? Nem rossz!

- Hát, ami azt illeti, az sem volna rossz, ha tudnánk, csak hát...

- Csak hát, ugye, dongólegyek vagyunk, és nem madarak meg nem méhek! Ezen pedig nem segíthetsz.

- Én csak arra gondoltam, hogy az önnevelés sokra képes. Elvégre mindketten a modern irányzat hívei vagyunk, amely azt mondja ki, hogy a dongó világnézetet a környezet alakítja mindig magasabb létforma felé. Ha pedig a fizikai környezet a méhek életformájának kedvez, úgy nem volna nehéz ránevelni a dongótársadalmat sem a megfelelő átnevelődésre.

- Na de hogy akarod azt elérni?

- Úgy, hogy elmagyarázom nekik, és akkor...

- És akkor agyonvernek. Jó lesz, ha rámhallgatsz és nem jársz a fellegekben, mert csak neked lesz bajod belőle. Be kell látnod, hogy amit akarsz, az lehetetlen. Előbb meg kellene döglenünk, és átszületnünk méhekké. De így? Na, ne is beszéljünk többet róla. Proszit! - mondta poharát emelve. - Ez a mi italunk, nem a méz.

"Át kellene születnünk méhekké!"

Ez a mondat szeget ütött Zsongai fejébe. Csakugyan, ha át lehetne születni, ez talán meg is oldaná a problémát.

Másnap felkeresett egy neves pesti biológust, elmondta neki eszméit, majd megkérdezte:

- Mit szól hozzá professzor úr, egyáltalán lehetséges volna?

- A tudomány mai álláspontja szerint a fajátalakítás nem lehetetlen - felelte a professzor. - Sőt, ezt a részét már meg is oldották. Kezdetben csak a drosophila léggyel kísérleteztünk, és igen komoly mutációkat tudtunk kitenyészteni. Utána magukat is belevontuk a kísérletekbe, és az újfajta sugárzásokkal csodálatos biológiai változásokat tudtunk létrehozni. A faji adottságokat, pontosabban az ösztönöket meg tudtuk változtatni. Örülnék, ha nagyobb tömegben jelentkeznének kísérleteimre, és hiszem, hogy rövidesen magukban is új ösztönöket tudok kifejleszteni; sejteket fognak építeni, majd mézet gyűjtenek, és nemcsak nem szorulnak többé a szemétdombra, de meg is utálják.

- Ez az! - lelkendezett Zsongai. - Azt kellene elérni, hogy ne is vágyjunk a szemétdombra, mert őszintén szólva enélkül engem is hiábavaló volna mézgyűjtésre nevelni. Hiába értem meg az eszemmel, hogy az a jobb, gazdaságosabb, egészségesebb, magasabb rendű, a lelkem visszahúz a szemétdombra. Igen, ki kellene hozzá cserélni lelkünket...

- A géneket, a géneket! Ma már tudjuk, hogy amit léleknek nevezünk, az nem egyéb, mint a gének keveredésének egy bizonyos formációja, amely tehát meg is változtatható.

- Ehhez professzor úr jobban ért - felelte Zsongai. - Fő, hogy ösztöneinket a magasabb létformához kell hozzáidomítanunk, mert különben mit sem érne a nevelés: visszahullanánk a régi életmódba. Az ösztönök gravitációjának azonban felfelé kell húzni bennünket, és nem lefelé rántani.

A "Három döglött patkány"-ban szombat este nagy társaság dongott. Ilyenkor jött össze a "Haladó Rothadás"-nak nevezett egyesület.

Mikor az elnök Zsongai előadását bejelentette, mindenki kíváncsian hegyezte csápjait.

Zsongai pedig elmondta Zümivel való találkozását, tapasztalatait, eszméit, majd a biológussal folytatott beszélgetését. Kérte, hogy tegyék a beszélgetést megfontolás tárgyává, nem volna-e hasznos új életformához alakíttatni ösztöneiket, mert a világ haladása elől nem lehet elzárkózni régi és szűk látókörünk korlátai közé.

A szavak mindenkit megdöbbentettek. Mély csend állt be, semmiféle légydongás nem hallatszott.

Elsőnek Köpő szólt hozzá, a konzervatív.

- Az elhangzott szavak igen veszélyes tanokat rejtenek magukban - mondta. - Zsongai tagtárs nem kevesebbet akar, mint hogy tagadjuk meg őseink szemétdombját, tépjük ki torunkból nemes tradícióinkat, és vessük tisztadombra. Fordítsunk talán potrohot hagyományainknak? Veszítsük el talán azt a sziklaszilárd talajt, amelyre egész mivoltunk épült? Ősi alkotmányunk első pontja kimondja, hogy a dongólégy hazája a szemétdomb, és mindenkinek szemétfias kötelessége a dombhoz torának minden melegével ragaszkodni. Nem és nem! Ami évszázadokon át bevált és bebizonyult, igazság volt, amit őseink századokon át építettek ki nehéz harcok árán, és amit kegyeletesen őrzünk torunkban, azt nem lehet máról holnapra szentségtörő lábakkal virágporba tiporni.

Most Büzödi következett, a modernek vezére.

- Nem tudok egyetérteni Köpő tagtárs dongásával - kezdte. - Az, hogy közéletünkben századokon át ugyanazon szellem uralkodott, csak azt bizonyítja, hogy éppen ideje már a reformoknak. Nekünk új, modernebb és áporodottabb rothadás kell. Ablakainkat ki kell tárni, hogy új, üde, poshadt atmoszféra járja át a régi dombokat. Igenis, el kell vetnünk a tradíciókat, amelyek a maguk idejében talán az igazi rothadás penészét lehelték, de ma már mindinkább csak mint fullasztó ózonillat fekszi meg mellünket. A tradíciók béklyóit ezért kell feszítenünk, és tisztán gyakorlati alapon kell gondolkoznunk, hogy népünknek több és erjedtebb ganéj, több és ízletesebb dög jusson.

A hallgatóság nagy dongással helyeselt, mert a modernek voltak többségben.

- Nem is az a baj - folytatta -, hogy Zsongai tagtárs szakítani akar a tradíciókkal, hanem az, hogy reformmozgalmunkat olybá tünteti fel, mintha mi éppen meg akarnánk vonni a ganéjt és dögöt népünktől, hogy őket a kaptár napfénytelen, szomorú sejtjeibe börtönözzük. Ellenségeink úgyis azt fogják reánk, hogy mi valamiféle kaptáréletet akarunk a dongókra rákényszeríteni, mikor a bomlást és erjedést akarjuk intenzívebb közös munkával fokozni. Zsongai tagtárs tehát maga is terjeszti ezeket a ránk szórt rágalmakat, de ezzel egyáltalán nem a mi modern irányzatunk mellett tesz tanúságot, hanem éppen arról, hogy a konzervatívokkal fúj egy követ, mikor elveit reformista köntösbe bújtatva akarja soraink közé becsempészni, és egységünket ezzel megbontani. Éppen ezért ez a hang veszélyesebb, mintha álarcát levetve, nyíltan konzervatív mezben lépne fel.

Erre viszont a konzervatívak általános zúgása következett, akik hevesen tiltakoztak a beállítás ellen, mintha Zsongaihoz bármi közük volna. Nagy dongás keletkezett, mindkét csoport a másikénak vallotta Zsongait. Végül az elnök vetett véget a veszekedésnek:

- Azt hiszem, legjobb lesz, ha magát Zsongai tagtársat kérjük fel, hogy magyarázza meg szavainak értelmét és ismertesse velünk szándékait.

- Meg kell jegyeznem - kezdte Zsongai -, hogy amikor eszméim kialakultak, nem vezettek sem konzervatív, sem modern irányelvek. Egyszerűen a tényekből vontam le azt a következtetést és felismerést, hogy a méhek életformája tökéletesebb a miénknél. Ez olyan felismerés, mintha, mondjuk, a gravitáció törvénye jutott volna eszembe. Én az új, tökéletesebb életformát, a kaptáréletet és a méztáplálkozást javaslom, egyszerűen azért, mert kimutathatóan hasznosabb.

Közbekiáltások özöne zúdult fel.

- Hogyan? Hát komolyan azt akarja, hogy hagyjuk ott a szemétdomb üde, kénhidrogénes atmoszféráját, és zárjuk magunkat a mézbűztől terhes kaptár börtönébe?

- És talán - szólt a másik - virágok kelyhében piszkoljuk szárnyainkat, robotolva undorító méz gyűjtésében, csak azért, hogy sivár életünket fenntarthassuk, hogy másnap ugyanazt folytathassuk?

- Avagy - tette hozzá a harmadik - ragadjuk ki ártatlan kis magzatainkat, drága kis kukackáinkat a trágya meleg bölcsőjéből, és zárjuk őket a kaptár sötét celláiba?

- Sőt! - kiáltotta a negyedik. - Zsongai tagtárs szavait csak az mentheti, hogy nem gondolta meg kellően szavainak következményeit, ha ugyanis méhekké válnánk, elvesztenénk a szerelmet is, hiszen tudvalevőleg a méneknél csak egy nőstény van és alig néhány hím, a dolgozók ezreinek pedig nincs is neme, és csak örömtelenül robotolnak szürke, céltalan munkában, az értelmetlen, üres életért. Zsongai tagtárs nyilván nem is gondolt rá, hogy eszméje megfosztana bennünket ettől a legdrágább kincsünktől is, amely a legszebb és legkedvesebb hangulattal ragyogja be életünket.

Zsongai szólásra nyújtogatta csápjait, de az általános felzúdulásban nem tudott szóhoz jutni. Végül is az elnök erélyesen csendet intett, és Zsongai folytathatta.

- Amit most Önök vádként olvasnak a fejemre, az mind igaz - mondta. - Csakugyan úgy gondoltam, hogy nemcsak szakítanunk kell a tradíciókkal, hanem teljesen elhagyni a szemétdombot, mézet gyűjteni, és gyermekeinket sejtekben nevelni. Sőt, azt is tudom, hogy ezzel megszűnne a szerelem. Valóban azért élnénk, hogy életünket fenntartsuk és egyetlen nőstényünk gyermekeit felneveljük.

Felháborodott közbekiáltások hangzottak:

- Na ugye? - Hallatlan! - Szörnyűség! - És ez nevezi magát dongólégynek? - Népgyilkos!

Az elnök alig tudta lecsillapítani a felháborodást.

- Mindezt jól tudom - folytatta végül Zsongai -, és azt is tudom, hogy dongólégy képtelen ilyen életet élni, ösztöneink minket a szemétdombhoz és a trágyához kötnek. Számunkra a méz undorító méreg, a kaptárélet pedig kibírhatatlan.

- Hát akkor mit akar? - kiabálták.

- Csak úgy tudom elmondani, ha nem zavarnak. Engedjék, hogy szavaimat befejezzem, különben tényleg ellenségnek látszom, mert nem értenek meg. Szóval mindezt elismerem, és éppen azért beszéltem a biológussal, aki megígérte, hogy új természetet olt belénk. Olyat, amelynek birtokában nemcsak nem vágyunk a szemétdombra, de meg is utáljuk...

Nem folytathatta. Elemi felzúdulás tört ki.

- Megutálni? A mi drága szemétdombunkat? - kiabálták. - Hogy meri gyalázni a szemétdombot?

Az egyik önuralmát vesztő dongó még azt is odakiáltotta:

- Maga mézevő!

Erre már az elnök erélyesen megrázta a csengőt és rendre utasította a közbeszólót, mert ilyen durva sértést azért mégse lehet mondani senkinek.

Zsongai folytatta:

- És megszeretjük a mézet és a virágokat; a mézgyűjtés és az álcák nevelése pedig olyan örömteljes, lelkünkből fakadó tartalmat ad majd életünknek, mint most a szerelem. Életünk tehát tartalomban mit sem veszít, csak más lesz a tartalma.

- A tartalmatlanság! - kiáltottak közbe. - A robot! Az üresség!

- Tehát kibújt a szeg a zsákból - szólt Büzödi. - Zsongai tagtárs nem kevesebbet akar, mint szembeállítani a dongókat saját szemétdombjukkal. Dombárulókká akar tenni bennünket, sőt azt akarja, hogy áldozzuk fel a szerelmet, a költészetet, a trágyadomb színes, változatos életét, a dögillat hangulatát, amelyet költőink oly gyönyörű versekben énekeltek meg...

- A méheknek ugyanolyan kellemes a mézillat - vetette ellene Zsongai.

- Szóval - folytatta Büzödi -, tagadjuk meg költészetünket is, sőt teljes kultúránkat, kincseinket, mindazt, ami eddig azt a büszke tudatot nyújtotta nekünk, hogy dongólegyek vagyunk, és nem méhek.

- A méhek ugyanígy büszkék saját kultúrájukra - felelt Zsongai. - De mindez tényleg csak lelki kapocs, azaz fikció, amelynek léte csupán képzeletünktől függ.

- Na várjunk csak! - szólt Büzödi. - Ha maga szerint nem lehet megállapítani, hogy egyik fajta értékesebb volna a másiknál, akkor miért kellene nekünk méhekké alakulnunk?

- Mert az ő életmódjuk tökéletesebb.

- Hogyan állapította meg azt, ha nem lehet megállapítani? Mennyiben tökéletesebb a kaptár meg a méz? Hogy lehet ezt összehasonlítani, ha maga szerint minden állat csak saját nézőpontjának korlátain belül, egyoldalúan látja a világot?

- Ahhoz, hogy ezt összehasonlítsuk, valóban ki kell lépnünk korlátaink közül, és abszolút, külső nézőpontból látni a dolgokat. Onnan kívülről nézve pedig az összehasonlítás egyetlen alapja az, hogy valamely életformában van-e belső ellentmondás. Nálunk pedig, igenis, van.

- Éspedig?

- Először az, hogy nekünk nincs téli eledelünk, nincs kaptárunk, amelyben kihúzzuk a telet, tehát ősszel elhullunk. Másodszor, a szemétdombon bacilusok serege terjeszti köztünk a ragályt. Életmódunk tehát ellentétben van magával az élettel, viszont a méheknél ez az ellentmondás nincs meg.

Az elnök figyelmeztette Zsongait, hogy ne terjesszen olyan tévtanokat, hogy a méhek áttelelnek, mert az alkotmányban le van szögezve, hogy ősszel minden állat elhull, és aki azokat az ellenség által terjesztett hazug tanokat terjeszti, hogy egyes állatok áttelelnek, az maga is ellenségnek tekintendő.

- Jó - mondta Zsongai -, másról beszélek. A mai technika új életformát követel, és válaszút elé állította népünket: tudunk-e alkalmazkodni a technika által teremtett új követelményekhez, vagy elpusztulunk.

- Micsoda technikáról beszél?

- Például az új, zárt szemétvedrekről, a szemétautókról és a szemétégető kemencékről. Ez mind azt eredményezte, hogy a városokból már csaknem kiszorítottak bennünket. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogyan csökkentette élelmezésünket a csatornázás és a vízöblítés. Az utakon már alig járnak lovak, még falun is a traktor pöfög, sőt ott is mind kevesebb a nyílt szemétdomb. Maradna a tehénistálló, de tudjuk, hogy ma már azt is rovarporral szórják tele, és felesleges volna idéznem a dédété por használata óta eltelt idő halálozási statisztikáját. Viszont ugyanakkor, mikor a technika ennyire ellenünk dolgozik, a méheket minden módon támogatja: új és jobb kaptárakat gyártanak nekik, a dolgozókat autón kitűnő legelőre szállítják, a betegségeket orvosok gyógyítják. Be kell tehát látnunk, hogy vagy ösztöneinken változtatunk, vagy elpusztít bennünket a technika.

- Amit maga akar, az lenne a mi halálunk! - kiáltotta közbe Büzödi. - Inkább megölöm magam, minthogy azt a borzalmas, örömtelen életet éljem.

- Hogy mi az öröm, az relatív, és tisztán az ösztönök kérdése - felelt Zsongai. - Mai kultúránknak csak mai ösztöneink tulajdonítanak értéket. Új ösztönökkel nem is értjük meg, hogy lehetett ezeket oly nagyra értékelni, és az új ösztön új örömökkel kárpótol bennünket.

- Még el is veszítsük kultúránk iránti érzékünket?

- Természetesen. Azért kell ösztönt cserélnünk.

- Dobják ki! - tombolt Köpő. - Mit hallgatják tovább?

- Halálmadár! Pesszimista! - kiabálták mások. - A kultúra hóhéra. Büzödi süvített közbe:

- Ahelyett, hogy segítene jövőnket kiépíteni, reménytelennek és kilátástalannak festi, hogy lefogja szárnyainkat!

- A jövőt maguk festik - vetette oda Zsongai. - Én festék nélkül mutatom be a rideg tényeket, és nem tehetek róla, hogy azok ilyenek.

Köpő mind a hat lábával hadonászva kért szót, míg végre a zaj annyira csillapodott, hogy beszélhetett.

- Egy szó mint száz - kezdte -, ezt már nem lehet tovább hallgatni. Hogy mondhat olyat épeszű és dombját szerető dongó, hogy kultúránkat csak szűk látókörünk, elfogultságunk tünteti fel egyedül értékesnek? Hogy meri valaki azt állítani, hogy nekünk nincs jövőnk, és hogy fajunk valamikor el fog pusztulni? Alkotmányunk második paragrafusa kimondja, hogy: "a dongók az állatvilág legerősebb, leghatalmasabb és legegészségesebb faja, amely örökkön-örökké élni fog". Nem akadt még merénylő, aki e szent tanokat ilyen arcátlanul gyalázni merte volna.

Ennek még a modernek is helyeseltek.

- Kimondom tehát - folytatta -, hogy életünket csak úgy mentjük meg, ha kiközösítjük ezt a merénylőt és átadjuk a független alkotmánybíróságnak, hogy méltó ítélet után kitépjék szárnyát-lábát, testét pedig a madaraknak vessék étkül.

Egyetlen üvöltő helyeslés volt a válasz. Már lábak emelkedtek Zsongai felé, hogy megragadják.

Pöcei szomorúan látta barátja vesztét, és mindenképpen meg akarta menteni. Most nagy erőfeszítéssel hozzáfurakodott, a Zsongai felé nyúló lábakat félreütve igyekezett a zűrzavart túlkiabálni:

- Megálljunk, tagtársak! Fontos adatot akarok közölni!

Ez hatott. A zűrzavar lecsillapodott, mindenki kíváncsian fordult feléje.

- Közölni akarom, hogy erről a témáról néhány nappal ezelőtt én is beszéltem Zsongaival. (Most nem merte tagtársnak nevezni.) Nekem akkor nyugodtan kifejtette, hogy mit akar voltaképpen. Az elején én is megborzadtam, de a végén kiderült, hogy végcélja egészen más volt, mint ahogy itt most látszik. Sajnos Önök, tagtársak, csak az elejét hallották. A végét a teljesen indokolt, de sajnálatos felháborodás zajában nem tudta elmondani. Engedjék tehát meg, hogy ha már őt nem akarják meghallgatni, én mondjam el a végét.

- Halljuk, halljuk! - kiabálták türelmetlenül, mások viszont csendet követeltek.

- Szóval Zsongai nekem is elmondta, hogy a technika fejlődése pusztulással fenyegeti népünket, és méhekké kellene válnunk, hogy tovább élhessünk. Ez persze engem is felháborított. Megkérdeztem, hogy mondhat ilyet egy öntudatos dongólégy, mire aztán elmagyarázta, hogy egyáltalán nem akarja a méhek sorsára juttatni társadalmunkat, pusztán a technika fejlődésének káros hatásaira akarja figyelmeztetni tagtársait, mert ha semmit se teszünk ellene, az előbb-utóbb arra kényszerítene bennünket, hogy méhekké alakuljunk át. Elmondta, hogy a technikának bőségessé és kényelmessé kell tennie életünket, kultúránkat pedig fejleszteni, és nem veszélyekbe sodorni bennünket. Vagyis küzdenünk kell a technika kóros túlnövése ellen, nehogy a végén méhekké váljunk, így mondta el nekem, és itt is ezt akarta közölni a tagtársakkal, csak a nagy zaj miatt nem fejezhette be. Ugye - fordult Zsongai felé, és titokban rálépett a lábára -, ugye, ezt akartad mondani?

Zsongai a lábával tiltakozva hadonászott, már szóra nyitotta a száját, de Pöcei könyökével úgy döfte oldalba, hogy a szó benneszakadt.

- Ugye, ezt akartad mondani? - kérdezte újra hangosan, és súgva utánatette: - Hülye!

Zsongai lehajtotta fejét.

- Ezt - nyögte tompán.

- Na kérem, tagtársak - folytatta Pöcei -, ezért kell mindenkit türelmesen meghallgatni. Zsongai tagtárs nemcsak nem pesszimista, sőt a fenyegető pesszimizmust akarta megelőzni azzal, hogy bennünket a technika túlzott fejlődésének megakadályozására hívott fel. Ezért javasolt reformokat munkánk megjavítására.

Itt a modernek nagy helyeslésben törtek ki.

- Mert szép dolog a technika fejlődése - folytatta Pöcei -, de a túlzott fejlődés káros lehet, és ha fajtánkat, kultúránkat meg akarjuk menteni a kaptárélet szörnyűségeitől, akkor mégis minden öntudatos dongólégy szemétfias kötelessége dolgozni, küzdeni ellene.

Ennek viszont a konzervatívok helyeseltek.

Az elnök örömmel állapította meg, hogy az egyetértés helyreállott.

- Mert - mondotta -, ha vannak is közöttünk egészséges véleménykülönbségek, tagtársak, de a fajtánkhoz való ragaszkodásban minden dongólégy tora együtt dobog.

A jelenlevők megnyugodva oszlottak szét. Köpő és Büzödi karon fogva repültek ki az utcára. A kocsiútón autók száguldoztak, a gyalogjárón munkából hazatérő emberek haladtak.

- Sehol egy ló! - sóhajtott szomorúan Köpő. - Igaza van Zsongainak, küzdenünk kell a technika túlzott fejlődése ellen.

- Na - mondta Büzödi -, nekem még most is az a gyanúm, hogy Zsongai nem olyan tanokat akart hirdetni, ahogyan azt Pöcei magyarázta. Csak a felháborodás miatt nem merte tovább hangoztatni. Nekem gyanús ez az alak.

A járdán egy tüdőbajos ember nehéz köhögésbe kezdett.

- Lehet - felelte Köpő. - Mindenesetre óvatosan kell kezelni, és megfigyelni, nehogy romboló tanok halálos kórságával fertőzze meg az egészséges dongótársadalmat.

Mindketten leszálltak a járda szélére.