Magyar Futár
Csíkországi fenyvesekben
(1941. május 29.)

A jó Isten nagy-meleg szemekkel mosolyog le újra a székelységre. Örömteli kedvvel hallja, hogy huszonkét év után ismét vidáman cseng a nóta Csíkban, Háromszékben, és Udvarhelyen. Kedves népe, a székely szabad. A maga boldogulására, a saját jókedvére dolgozik újra, az ő birkája járja a havast, s a borvizes székely kocsija megjelent az országutakon baktató lovakkal, s a bakon bóbiskoló-dudorászó borszéki kocsissal.
Megindult a székely élet!...
Marosvásárhelyről indul a székely körvasút, s Szászrégentől már csillogó zöld fenyőkkel borított hegyek közt kanyarog.
Maroshévízen széparcú székely menyecske száll fel a vonatba. Van hely bőven, de nem ül le. Kicsi motyójával odaáll az ablakhoz, a homlokát az üveghez szorítja, s néz kifelé. A fenyvesekre, a völgyekre, és a gilisztányi Marosra.
Csíkországot nézi, mintha soha nem látta volna.
Évek óta nézi. Minden nap. Szeredába jár be munkára.
Szinte imádság a nézése. Szereti az Istent lélekkel, s szívesen imádkozik hozzá. Őt sem hagyja el a Magasságbeli: gyönyörű hazát adott neki; Csíkországot.
S vigyáz rá. Lám, most is visszaadta - ha huszonkét év után is - a havast, a legelőt, az élést. De nem zúgolódik a huszonkét évért sem. Kellett a megpróbáltatás, mert sokat vétkezett, s megérdemelte érte a büntetést. Ez is annak a bizonyossága, hogy törődik vele az Isten. S büszke is erre, kiválasztottnak tudja magát... székelynek.
A vonatkerekek zakatolása, zötyögéssé lassúbbodik. Az eleje már beért a szeredai állomásra. A menyecske még mindig az ablaknál áll, s akkor szólal csak meg, mikor le kell szálljon:
- Ez a mi országunk: Csíkország!...
A többi utas mondja, hogy a menyecske mindennap így utazik Hévízről Szeredára és vissza. Csak néz ki az ablakon, s hallgat. Szeredán pedig zsoltárosan sóhajtja, s büszkén az ötszavas székely imádságot:
- Ez a mi országunk: Csíkország!...
Somlyón sok székely magyarral beszélgettem. Az egyik hetvenkétéves öregember, de olyan egészségben, frissességben, mintha most indulna neki a férfikornak. Kemény, törhetetlen székely koponya: negyvenkilenc éve áll a fejében egy bicskapenge darabja. Már jóformán helye sem látszik a negyvenkilenc év előtti virtuskodásnak.
- Leány miatt verekedtünk össze - meséli. - Szép, takaros székely lány volt, s a bálban nem hagytam mással táncolni. De nem csak nekem tetszett, s így összeakaszkodtunk vagy hárman. Az én fejembe beletört a bicska, de a többi sem vitte el szárazon. Kutyául vérzett a sebem, hát gyorsan be is kötöttem egy fehér kendővel. Szombaton este báloztunk, s kedden már arattam is.
Ragyogó-büszke szemmel beszél az öreg. Hiszem is, nem is, de a körénk gyűlt néhány öreg bólogat, s bizonygatja, hogy úgy volt. Igaz lehet.
- Négy évre rá kerültem be Szeredába orvoshoz - folytatja az öreg. - A fogam fájt. Ritkán van szükségünk orvosra, s ilyenkor mindent elpanaszolunk neki. Én is elmondtam a bicskázást. Megnézte a fejemet, s kitapogatta a bicska helyét. Úgy látszik nagyobb baj nem lehetett, mert csak bólintott rá egyet, s úgy hagyta. Negyvenkilenc évig nem is volt vele semmi bajom.
Bámulom a keménykoponyájú öreget. Az élénk-fiatal szemét, havas-ősz haját, s a munkától kérges kezét, ahogy magyaráz. Huncutfélén el is mosolyodik, mikor látja csodálkozó szemünket, s nagy ravaszul hozzáteszi:
- Még jó is, hogy az a bicska a fejemben maradt. Mindenkinél biztosabban tudom, hogy mikor lesz eső és mikorra várhatunk fagyot. Időváltozáskor belesajdul egy kicsit a jelzés...
A vigasságos kedvért kedveli az Isten a székelyeket, s ezért nem pusztulhat el soha a nép. A földjét mindennél jobban szereti, mint az a bőszoknyás fehérarcú menyecske a vonatablakban, s erőt semmi hatalom nem vesz rajta, mert a koponyája még a kőnél is keményebb.