ismerős érzés. nagy rajongással kezdődik, hogy mennyire szuper vagyok, aztán kiábrándulnak. én meg már nem vagyok semmilyen. olyan sem, amilyen én akartam lenni, olyan sem, amilyennek ők akartak látni.
régen gondolkozom azon, hogy az ideáljaimhoz mérjem magam és ahhoz képest érezzem magam nulának, vagy keressem meg azt a kört, amelyik sokra tart, de számomra tök érdektelen. eddig az elsőt választottam, de ez rettenetes tud lenni. a második is szörnyűséges. a szavak meg semmit sem mondanak erről az egészről. lehet, hogy csak menni kéne és mindenkin átgázolni? nem hagyni időt arra, hogy a negatívumokat is megismerjék? akkor lenne számtalan rajongóm, de egyetlen barátom sem. látszatsikerek.
ha viszont mindenki mellől megszöknék, akivel nem tökéletes, másból sem állna az életem. igaz, legalább nem magamat marcangolnám, hanem rákennék mindent az áldozatra.
azr hiszem, remek ötleteim támadtak, mindig tudtam, hogy tanácsadónak kellett volna mennem, hehe...