Kedves Nagynulla,

Néhány éve én is ugyan így éreztem. Valamit sejthettem, hogy ez nem normális, mert felkerestem egy pszichológust, és arra kértem, hogy terápiás kezeléssel szabadítsa meg a lelkemet ettől a betegségtől. (Egy kicsit csalódás volt, hogy nem egy nagy bőrdíványra kellett feküdnöm, mint a filmekben, hanem csak fotel volt. Ráadásul mindig kijavított, hogy nevezzük csak foglalkozásnak az együtt töltött időt, ne pedig terápiának…:)

Több súlyos problémát is meg tudtam fogalmazni, az egyik ez volt, amit most (gondolom) Te érzel. Engem nem szeret senki, még az anyám, meg az apám sem, a testvéremtől akár meg is dögölhetnék. Barátaim nincsenek, elüldöztem őket magam mellől, hisz úgysem szerettek, csak érdekből barátkoztak velem. A pasik sem szeretnek, hiszen nem is ismernek, mert kivétel nélkül csak azt akarják.
(Ezeket persze ki kellett fejtenem, több foglalkozáson keresztül, részletesen elmondani, miért gondolom azt erről vagy arról az emberről, hogy nem szeret)

A doktor úr végül nagyon szomorú arcot vágott: - Hát ez tényleg borzasztó. Ezt én sem gondoltam volna. Te tényleg egyedül vagy, mint az ujjam, ezen a kibaszott világon. (néha beszélt csúnyán is, de ez nekem tetszett.) Senkire nem számíthatsz, na és amit az anyádról mondtál…. És amit a barátnődről… Tényleg, ezen nincs mit szépíteni, neked nincs senkid, nem is tudom szilvácska, nem szívesen lennék a helyedben….

Aznap sírva jöttem el. (A kurva életbe, és még fizettem is érte…)Egy hét múlva kellett mennem újra, ez idő alatt persze óhatatlanul is találkoztam a családtagjaimmal, és néhány barátommal (akiket roppant kritikus szemmel "vizslattam" ezidő alatt).
Az új foglalkozást mindig azzal kezdtük, hogy átgondoltam-e az előző beszélgetésünket, és van-e valami, amire vissza akarok térni.

Hát ezúttal volt. Megmondtam neki, hogy megmondom őszintén, nem azért járok ide, és fizetek ráadásul, hogy megríkasson, és még szarabbul érezzem magam, mint előtte. Ezen kívül mélységesen téved, mert jobb, ha tudja, hogy
1. Az anyám igenis szeret, ő nevelt fel, és nem fordult még elő hogy ne segített volna, ha kértem. Mellesleg hogy jut olyan eszébe, hogy egy anya ne szeresse a gyerekét ??
2. A nővérem jófej,imádom, és igenis, hogy szeret. Hogyan is akarhatnánk egymásnak rosszat, hiszen mi aztán tényleg ott vagyunk egymásnak, ha minden kötél szakad.
3. A barátnőm, igenis, hogy szeret, csak most éppen Amerikában tartózkodik, de legalább hetente felhív, gondolja, hogy felhívna 6000 km-ről ha nem szeretne ??? Ugye nem gondolja ?

… és így tovább, még a szomszéd nénit sem hagyva ki..

A doktor úr ekkor elkezdett kacagni, és ezt mondta: - Gratulálok szilvácska ! Mi a következő probléma ?

A családom, és a barátaim nyilvánvalóan ugyan úgy szerettek azon közben is (a maguk módján), miközben én mást gondoltam. Csak hát minden az agyban dől el…

Szóval, kedves Nagynulla, Te miért gondolod azt, hogy nem kellesz senkinek ?