Kedves dongenaro!
Nekem is volna egy értelmezésem a jármű felé rohanó, majd fölmászó, lerogyó idősebb nők ügyében: vajon teljesen kizárható az, hogy egy ilyen asszony amikor megpillantja a számára_még_épp a végállomáson álló villamost, megfeszíti erejét (szatyrostul..., meg mert tudja, hogy az 59-es nem jár túl gyakran, vagy nem tudja, de azt hiszi...) szalad, fölmászik és_eddigre_valóban kimerül.
Ami az érkeztére felálló utasok helyei közötti válogatást illeti: 1.valóban elképzelhetetlen lenne, hogy nem tud választani közöttük, hirtelenjében?
2. tegyük szívünkre a kezünket, mi nem szeretünk előnyben részesíteni bizonyos típusú üléseket, másokkal szemben, ha lehetőségünk támad rá?
Harmadszorra pedig, ami a két perc múlva kisimult arcú pihenést illeti: ilyenkor talán így működik az ember: A/ elértem,és_ezt_ a villamost, phű, de jó! B/ nahát, ennyi kedves ember is fölajánlotta a helyét, melyiket is kellett volna választanom!! C/ jaj, de jó, végre pihenhetek egy kicsit, szegény férjem sírját is rendbetettem, phűűű.

Summa summarum: ebből az egy történetből kiindulva, ám az egész kérdéskörre kivetítve én egyrészt úgy vélem, egyáltalán nem biztos, hogy a megfigyelt személy azt, vagy úgy érezné és gondolná, mint amit és ahogy_mi_képzelünk róla és felőle. Szokták ezt így is mondani: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Másrészt ne felejtsük el, hogy bármely emberi társadalom csak úgy képes fennmaradni, ha az elődök tapasztalatait, ismereteit, tudását az utódok _bizonyos mértékben_átveszik, mert teszem föl, hasznosnak bizonyulnak. Márpedig átvenni valamit csak akkor lehet, ha van kitől, az idősek „tisztelete” végül is erre vezethető vissza. (A hivatkozás az innuit szokásra egyébként részben téves: egyrészt számos esetben ott is maguk az öregek mentek ki a jégre, ha nagy volt a szűkösség, mive tudták, hogy a fiataloknak kell túlélni, más esetekben pedig a már magatehetetleneket is azért hagyták ott valahol, mert ha mindannyian ottmaradnak, mindenki meghalhat, de elbúcsúztak tőlük, és megsiratták őket! Annyiban nem téves a hivatkozás, hogy valóban hagytak öregeket kinn a jégen.)
Mivel társadalomban élünk, egymástól való függésben is élünk, amit lehet kellemessé és kellemetlenné is tenni, úgy saját magunk mint a más/o/ik számára.
Szerintem az ilyen esetekben nyugodtan bevillanhat mindenkinek: ma nekem, holnap neked!
Az egészet nevezhetjük még akár kölcsönkapott illetve kölcsönadott szolidaritásnak is. És senki ne gondolja, hogy erre nem szorul/hat rá élete bármely pillanatában.