Nem is dicsekvésbôl írtam! Mondom, eldurrant az agyam.
Egy másik eset. Közvetlenül az ajtónál ülök a buszon. Egyszerre száll fel két olyan utas, akinek átadnám a helyet. De melyiknek?
Az egyik fürge mozgású idôs hölgy. A másik két mankóval közlekedô férfi. Én az utóbbi mellett döntöttem. A hölgy távolabb is le tud majd űlni.
Én felállok, megfogom a karját a férfinak, segítek leűlni. Azaz, csak segítenék. A néni ugyanis villámgyorsan becsusszant a félig már ülésbe görnyedt férfi alá.
Nem szóltam semmit, de a végállomásnál belém bújt megint a kisördög.
Leszállás után csendesen, mosolyogva megkérdem a hölgyet:
– Kellemesen tetszett utazni.
– Ó, igen kedvesem. mondja ô.
Aztán csendben alváltunk.

Ugyan ezen a járaton szemtanúja voltam egy olyan esetnek, amikor egy 35-40 kürüli hölgy elkezdett balhézni, mert senki nem adta át a helyét egy férfinak. A kiabáló asszony tudhatot t valamit, amit mi nem. A férfi sem idôs nem volt, sem betegesnek nem látszott. A nô viszont úgy óbégatot, hogy már egész lila volt a feje.
Valaki megunta a dolgot és felállva a férfi felé fordult: Tessék, parncsoljon ...
Itt elakadt a szava. Ugyanis az elôbb még tajtékzó hölgy szépen lehuppant a szabaddá vált ülésre és keresztrejtvényezni kezdet.

OFF
Színtén ezen a járaton történt. Egy fiatalasszony két kisgyermekével ül a busz végében. Mellettük egy nagymamakorú hölgy.
Késbôbb felszáll egy férfi. Megszólítja a mamát. Pár mondat után a magyanyó rárival a férfira:
– Miért tegezi ezt az asszonyt? Ezekben a mai fiatalokban semmi tisztelet sincs. És egyébként se zaklassa már ezt a nôt!
Erre a fitalasszony:
– Néni, kérem! Szeretnék a férjemmel megbeszéni valamit.
ON