Bevezető:
Időutazásra hívom Önöket. Egy olyan korba, ahol a hősök még kézzel foghatóak voltak, jelenlétük magától érthetődő volt. Arcukat, emléküket még nem fedte a feledés jótékony fátyola.
Párizs 1932-t júniusát írjuk:

-Tangó-harmonika, Louvre csendesen hömpölyög tova...
a nyár tikkasztó, a temetők csendje borzasztó.
-A hősök sírján, még friss a márvány.
-Van ki fiát még hazavárja, míg zúg az idő tenger-árja.
-Táncolnak revű-angyalok, a koldus foga közt a nyomor csikorog.
-Apám rokkant, de él; s esténként a háborúról mesél....

A vers:

A hős a jó fiú, nincs véle baj:
meghalt szerényen, nem keresve pózt.
A harcmezőn virág lett, itthon tószt.
A béke-bankett jó. Ihaj-csuhaj!

A rokkant él. A rokkant rossz fiú.
Sebét nyiltan mutatja, nem hiú.
Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,
de tapintatlan volt és visszatért.

Szépségverseny van - s mutogatja rossz
kezét, lábát, és nincsen Tajgetosz,
hogy letaszítsuk! Tószt, szobor, babér
szemét számára; barbár: enni kér.

Kenyér kell neki: (nem a gazdagok
kalácsa) házalási engedély,
s az utcán, melynek örvény-sodra mély,
árulni óhajt cipőmadzagot.

Ál-páthosz bőg: a nép sír, andalog,
édent táncolnak revű-angyalok,
s az álmainkba belenyikorog
millió műláb s éhség, mely korog.

Sok százezer katona menetel,
parádéz Párizs, Moszkva főterén
- s a rokkant, ez a tetű-szürke Rém,
átsántikál köztük: „Mene, Tekel!”

A hőst szeretjük: vers-gőzök kies
páráiban példánk lett, légies.
- A rokkant rothaszt, málaszt, destruál
a szebb jövőbe nyíló kapunál.

A hős felett virraszt a hála-láng,
dicsőség-naptól csókolt két katáng.
- A rokkant láttán lázad, forr a vér
A hős meghalt, a rokkant enni kér.

Párizs 1932, M.L.