Cica,
az én "Életem Macskája" - egy fehér - árnyalt ezüst a kert végében temetődött el, 15 év együtt töltött idő után. Benne olyan volt az élet, amilyennek az én fogalmaim között lenni kéne.
Bármikor kimegyek hátra, a fák közé, ahová 8 éve elástuk, látom minden gyönyörü porcikáját, eszembe jut, hogy 2 hetes haldoklása sorát micsoda önfegyelemmel és büszkeséggel türte az utolsó pillanatig, - az volt a véleménye, hogy: "én most meghalok, de addig is veled leszek, és ez remek"...Mikor már dőlt a torkából a vér, akkor is rámmosolygott, és utolsó erejével fellépett egy számára odakészitett tiszta lepedőre...Télen varjuk kárognak felette, mostanság a kóborló ölyvek üldögélnek, tavasszal hullanak a virágszirmok - s ez igy van rendjén.
De ha egy nájlonzacskóban kellett volna eldobnom, az se változtatott volna az iránta érezteken se, az emlékeken se.
Abban a pillanatban, ahogy egy testből eltünik az élet, a test bizony már csak egy tárgy.