Egy hozzászólás a körmendi vendégkönyvben, amitől szinte könnybe lábadt a szemem:

"Köszi Imi, de én most is azt mondom, Ti voltatok a legjobbak! Megható az a szeretet, ami Nálunk a kosárlabdát, a mindenkori CSAPATOT övezi. Tudom, hogy nem kellett volna, mert nekem most ez volt a dolgom, hogy bent legyek, de szinte lelkiismeretfurdalásom volt azokkal szemben, akik kint fagyaskodtak, szorítottak, mérgelődtek, örültek, SZURKOLTAK! Szép volt lányok és fiúk!
Remélem ennek a híre is eljut azokhoz, akik előítélettel élnek a "körmendi szurkolóval" szemben, és talán látják, hogy nálunk nem csak a bekiabálásról, a káromkodásról (uram bocsá', egyszer az erőszakról) szól a szurkolás, hanem a csapatba vetett hitről, önbecsülésről, büszkeségről, és mint ez az este mutatta, önfeláldozásról is. Tisztelet mindenkinek, aki ott volt! Félelmetes volt kintről hallani ugyanazt, amit máskor itt bent kell túlkiabálni. Amíg élek, nem felejtem el, felemelő volt, de azért inkább ne legyen töb ilyen, még langyos májusi délutánon sem.
Kelljen csak bent felemelnem a hangomat, mert ismét bent zúg a Hajrá Körmend! és a többi...
Mégegyszer szép volt lányok és fiúk!!!
A csapat veletek együtt nyert, tiétek is ez a szép győzelem."

A szerző egyébként Johnny, a helyi riporter.