Abban teljesen igaza van Alice-nek, hogy a szülő magabiztossága a legfontosabb, én is ezt tapasztalom minden nap.
Csak éppen néha hiába vagy halálosan magabiztos és nyugodt, vannak olyan szituációk, ahol ez sem segít. Az én 4 hónap híján háromévesem eddig kb 2-3x kapott a fenekére, semmi hatás. (Mondjuk amit a vastag téli overállon+pelenkán keresztül ebből érez... dehát nyilván nem is a fájdalom lenne a lényeg, hanem a megdöbbenés és a szégyen). Hát nála ez nem jön be, max. röhög rajta, vagy magasbb hangerőre kapcsol. És mit sem érek a határozottsággal, amikor pl. az utcán megmakacsolja magát, hogy nem jön tovább. Még felkapni sem tudom a 16 kilóját, ha tele vagyok csomagokkal. Önmagában a határozottsággal annyit érek el egy ilyen esetben, hogy negyedórát szobrozunk szánakozó-megvető pillantások kereszttüzében (mondjuk ez érdekel legkevésbé), amíg végre hajlandó továbbindulni. Hogy én közben gyomorfekélyt kapok a visszafojtott indulattól, az már csak aprócska részlet:-)
Ott vannak aztán azok a délutánok-esték, amikor egyszerűen "komisz üzemmódba kapcsol". Nyilván, mert nem vagyok épp én sem formában, ideges vagyok, fáradt, vagy csak egyszerűen nincs türelmem órákon át derűsen játszani vele. Tudom, hogy belőlem indul ki a dolog, de hát nem vagyunk gépek, néha igenis egy anya is lehet rosssz passzban. És akkor jön a dobálózás, rombolás, agresszivitás, semmi nem jó, nyilván én is hamarabb felkapom a vizet, és utána ez már önmagát gerjesztő folyamat. Aztán este puszihegyek és kibékülés a mese után...