Szeretném egy kicsit más oldalról megközelíteni ezt a gyerek-hisztit. A kisgyerek eljut egy olyan állapotba, mikor felfedezi, hogy ő nem azonos az anyukával, sőt azt is felfedezi, hogy neki is van külön akarata. Ez teljesen normális dolog, szeretném tudni, kinek nem volt e így vagy úgy egy ideig "hisztis" a gyereke.
A lényeg nem ezen van. A lényeg az, hogy a szülő (avagy esetünkben az anya), mennyire BIZTOS magában? Mennyire biztos abban, hogy amit ő akar, az helyes?

Ugyanis én úgy látom, hogy a legtöbb nevelési hiba abból ered az utóbbi évtizedekben, hogy egyszerűen a szülő önmagában bizonytalan!!!

Hétköznapira lefordítva a szót: ha az én gyerekem a lépcsőházban hasraveti magát, és üvöltözni kezd, blémrúg stb, akkor én pl. - MIVEL BIZTOS VAGYOK ABBAN, hogy ez helytelen - ha máshogyan nem, de drasztikus úton HATÁROZOTTAN leállítom.
És ha van valaki, aki ezen átesett, és határizottan közbelépett kétszer-háromszor és ez neki nem jött be, akkor szóljon.

Mondhattok akármit, a gyerek is könnyebben megemészti az ilyesmit, mint az állandó lelkizést ilyen kicsi korban. Nem kegyetlenséh ez valójában? Hogy egy egész kicsi gyerekkel megosztjuk önmagunik bizonytalanságát?????