Szia acsd!

Teljesen rendben van, hogy mást gondolsz, mint én, mást tartasz elfogadhatónak, valószínűnek, igaznak. Mivel úgy vélem, nem létezik mindenkire egyformán érvényes igazság, nem beszélhetünk szellemileg helyes- vagy tévutakról, csak úgy, hogy XY számára megfelelő-e, amelyen jár. Többek között neked is köszönhetem, hogy már jó ideje nem gondolom azt, hogy az "önmagukon kívül létező istenben" hívők automatikusan önámító, a valóságtól menekülő, gyenge emberek. A Krsna-topicban tapasztaltam egy olyan természetes, egészséges, "élő" istenhitet, ami tulajdonképpen akár számomra is elfogadható lenne, ha nekem nem más volna az utam. Nagyon tetszik, ahogy nem "félitek", hanem szeretitek Krsnát, és úgy érzem, nálatok nem egyirányú a kommunikáció, nem behódolásról van szó, hanem inkább egyfajta lelki szimbiózisról, ami mindenkinek jó, nektek is, Krsnának is.

Amikor a "szolga" szót leírtam, leginkább az olyanok jutottak az eszembe, akiket manapság többnyire "kulturális keresztények"-nek hívok, és akik tulajdonképpen nem keresztények, sőt, igazából nem hisznek semmiben, pusztán megszokásból "vallásosak". (Azért mégis épp keresztények, mert itt, Magyarországon a kereszténység mélyen része a kultúrának, és egy átlagember jó eséllyel a keresztény világképet említi, ha istenről vagy vallásról, hitről kérdezik. Ez se nem jó, se nem rossz, egyszerűen tény.) Nem "istentagadók" ezek, hanem üres a "lelkük", és még a világ megismerésének vágya sem él bennük. De ilyen embereknek is "kell" lenniük, hogy -- sajátságos hasonlattal élve -- teljes legyen a spirituális táplálékpiramis.

Amit te írtál, a vakról, azt én nem szolgaságnak nevezném abban az esetben, ha a tanítvány képes elérni, de lehetőleg túlhaladni a mesterét. Úgy gondolom, egy valamire való tanárnak az a célja, hogy úgy adja át a tudását, hogy az a tanítványban a tanítvány saját gondolataival együtt gazdagabb egésszé váljon. A tanítvány persze egyúttal magával rántja "fölfelé" a mesterét is, tehát ez a folyamat mindkettejüknek előnyös. A szolga viszont mindig alul marad, nem is akar följebb kerülni (fel se merül benne, hogy "akarhatna"), ezért inkább nyűg, semmint előny, mert passzív. Amit _tőle_, illetve az ő révén lehet tanulni, azt sokkal nehezebb, lassabb elsajátítani, mert ő nem tanít, főleg nem tudatosan, ráadásul ugyanazt a dolgot mástól is meg lehet tanulni.

Az én felfogásomban a szeretetet igen nehéz kiérdemelni, de ha valakinek jár, akkor az sokat kap. Van egy kiforratlan elméletem arról, hogy kik szeretik/szerethetik egymást, de ezt még korai volna előadnom, talán nem is tudnám elmagyarázni. Heh, azért megpróbálom, legfeljebb senki se ért belőle egy kukkot se. :] Ehhez azt kell kiindulásképp hipotetikusan elfogadni, hogy minden létező, nem létezett (és "létezhetett volna") a végtelen része, és ezek a részek egyediek. Jobb híján az "istenszilánk" kifejezéssel szoktam ezekre a részekre utalni. Véleményem szerint minden ilyen szilánk egy bizonyos helyre illeszkedik, és ha több, egymáshoz "közeli" szilánk találkozik, kialakul egyfajta harmónia, ami tudatos lények esetében a szeretet különböző fokozataként nyilvánul meg, de ugyanez a helyzet, amikor valami jajdeszép helyen járunk. Azt hiszem, hogy a szeretet akkor teljesedhet ki, ha egymást kiegészítő "szilánkok" kerülnek kapcsolatba, és a szeretet intenzitása a kiegészítés tökéletességével arányos. (De nyilván mások már kitalálták ezt előttem, ahogy az lenni szokott, csak még nem tudok róla. :]) Úgy gondolom, ha valóban szeretet van két élőlény között, ott már nem beszélhetünk szolgaságról, hiszen ha valakit szeretünk, és érte különböző "áldozatokat" hozunk, akkor azzal átvitten mi is gazdagodunk, hiszen a segítség, a jótett miatti elégedettség, a másik örömének empatikus átélése igen jótékonyan hat az emberre. Ezért szoktam mondogatni, hogy önzetlenség nem létezik, legfeljebb nem göngyölítettük fel kellőképp az ok-okozat gombolyagát.

Az ember azonban racionális elmével is bír, ezért nem csak a szeretet bírhat rá valakit arra, hogy megelőlegezze a bizalmat. Lehet ez hidegfejű mérlegelés eredménye, a motivációk logikus analízise, amikor rájön az ember, hogy a másiknak miért érdeke, hogy ne toljon ki vele, sőt, hogy kimondottan segítse. Ha sikerül arról meggyőződni, hogy ez a másik illető is tudatában van ennek, akkor ott ugyanúgy létrejöhet ez a kölcsönös segítségnyújtás, egymás vállára álldogálás, pedig a szeretet nincs is jelen.

A történeted a passzív, agyhalott szolgáról nagyon tetszett. A mester igazán szerencsés volt, hogy lemaradt arról a listáról, legalább mehetett a dolgára, hiszen a szolgával már nem volt több teendője. :]

No, azt hiszem, most épp eleget írtam, ezért már nem kezdek bele abba, hogy mitől mester illetve tanítvány valaki. Dolgozzanak a többi olvtársak is! :]