Ezen annak idején sokan fölháborodtak. Közpénzen nem illik lapot alapítani.
Olvasom a Népszabadságban, hogy most milyen nehéz szegényeknek. Hogy a tavalyi ötszáz- helyett idén csak ötvenmilliót kapnak. És visszaemlékszem a másfél évvel ezel?tti felháborodásra.
Sok ilyen kisebb-nagyobb fölháborodás eredményezte a kormányváltást.
El?ször tavaly történt meg velem, hogy amikor a választókerületünkben nem maradt versenyben a liberális jelölt, azt mondtam magamnak: „Péterkém, eltelt tizenkét év a rendszerváltás óta, ezek már nem azok az emberek, akikkel annak idején nem szerettél egy leveg?t szívni. Nem fog letörni a kezed, ha behúzod az x-et a szocialista jelölt neve mellé. Ezerszer inkább, mint hogy még négy évig folytassák a szabad rablást, a közpénzen zajló történelemhamisítást és ideologizálást, egyház és állam összevarrását satöbbi.” És behúztam az x-et. Kicsit görcsölt a kezem, kicsit suta x lett bel?le.
Igen, természetesen most jobb. Csak éppen most is kapom a pofonokat. Ezúttal a szocialistáktól. Ez nagyon különös érzés. Mert volt már úgy 1994–1998-ban is, hogy nem tetszett, amit csináltak, de egyrészt akkor még nem voltam kénytelen rájuk szavazni, másrészt egyszer sem éreztem azt, hogy szinte személy szerint ki van tolva velem.
Most így érzem.
Az Andrássy út közelében lakom. Ha végigmegyek ezen a gyönyör? úton, kénytelen vagyok azon bosszankodni, hogy az alpári széls?jobb Magyar Demokratája terpeszkedik az egyik villában, az Orbán-kormány által kistafírozott Heti Válasz a másikban, és ha gyalog megyek, kerülgetnem kell a Terror Háza el?tt sorban álló embereket (akik nincsenek ugyan sokan, de ügyes manipulálással, az utcai sorba állítás révén tömegnek látszanak); naponta látnom kell, hogy az a ronda fekete fal hogyan csúfítja el a városomat, és naponta kénytelen vagyok arra gondolni, hogy a nyilasok – és nem nácik – által meggyilkolt családtagjaim a Terror Háza létrehozóinak mennyivel kevésbé voltak fontosak, mint a napi aktuálpolitizálás. Egyáltalán, naponta el kell viselnem a „Terror” szót, hatalmas bet?kkel a fejem fölött, napsütés esetén a járdán is, és ez maga a terror.
Na már most: a Terror Háza minden mutató szerint kétszer akkora összeget kapott a tavalyi költségvetésb?l, mint az összes többi hasonló méret? múzeum. Pet? Ivánnak az Országgy?lés kulturális bizottsága által támogatott javaslatára ezt az összeget végre a költségvetésben a normális méret?re csökkentették. És akkor a szocialista miniszterelnök odaígéri nekik a másik százötvenmillió forintot a költségvetési tartalékból (a mi adónkból). És az ígéret után néhány héttel végül kormányhatározattal kapnak százmilliót – de nem ám akárhonnan, hanem az ügyben végig józanul viselked?, az er?szaknak és a zsarolásnak ellenálló kulturális miniszter tárcájának tartalékából. Vagyis, mondhatnánk, a miniszterelnök a kultúra és minisztere rovására politizál. Úgy udvarol a jobboldali választóknak, hogy személyes politikai céljaira elvesz a magyar kultúrától százmillió forintot.
A Heti Válasz alapítása is példátlan pimaszság volt. És erre nem az a válasz, hogy a 2003-as költségvetésb?l egyszer?en kivennék ?ket. Nem. A szocialista többség? parlament még mindig odaad nekik ötvenmilliócskát. ?k pedig nyilvánosan sírnak, hogy az én adómból nem kapnak többet ahhoz a munkához, amit mindenki más piaci alapon végez. Vagy talán hallott valaki a Magyar Narancs, a Heti Világgazdaság, az Élet és Irodalom, a Kiskegyed, esetleg a N?k Lapja költségvetési támogatásáról? Kulturális lapokat az NKA szokott támogatni, nem a költségvetés, kulturális és nem politikai alapon, járulékokból és nem adókból.
Azért csak most írok err?l, mert a Schmidt Mária-féle hiszti idején valahogy föl se t?nt az Elek-féle nyafogás. Pedig a kett? ugyanannak a pimaszságnak kétféle stiláris változata.
És nem az ? hisztériájuk és nyafogásuk az, ami fölháborít. Megszoktam, hogy ezt teszik, már szinte hiányozna, ha nem tennék és elkezdenének feln?tt és szabad, felel?s, önálló emberek módjára viselkedni. Hanem az, ahogyan hol a szocialista többség? parlament, hol a szocialista miniszterelnök ezeknek az elszánt közpénzharácsolóknak udvarol. A dolog azért is egészen abszurd, mert Medgyessy Péter számos gesztusával jelzi, milyen szigorúan szétválasztja magánéletét és a közéletet, magánmeggy?z?dését és az ország vezetését, magánköltségeit és közköltségeit. Valódi úriemberként viselkedik (a kultúra problémái iránti látványos közömbösség ennek nem mond ellent, itt most csak civilizációs kérdésekr?l beszélek), a polgárjelöltek iskolába járhatnának hozzá. De hát szabad úriemberként viselkedni valakivel, aki féllegális trükkökkel, joghézagokat kihasználva lopta a közpénzt? Szabad ezt, azoknak a kontójára, akik azért szavaztak a szocialistákra és a szabad demokratákra, mert rettenetesen elegük volt az pofátlanságból, a lenyúlásból, az arcátlanságból, a tájékozatlanságból, az öntudatos m?veletlenségb?l, a felületes szájalásból, szakemberek meghurcolásából, a Nemzeti Színház tönkretételéb?l, Budapest megzsarolásából, Tisza István dics?ítéséb?l, egyház és állam öszszekeveréséb?l, a szalonzsidózásból, a széls?jobb cinikus támogatásából – egyáltalán, az egész piszkos és zavaros löttyb?l, amit a Fidesz-kormányzat a nyakunkba zúdított?
Szóval miért is kell nekem, adófizet? polgárnak a tavalyel?tti heti negyvenmillió és a tavalyi heti tízmillió után hetente még mindig majdnem egymillióval támogatnom a Heti Választ kiadó kacifántos nev? közalapítványt?
Miért kell társadalmi békének tekintenem azt, hogy néhány jobboldali történész közpénzen kisajátítja a közelmúlt értelmezését? Miért társadalmi béke az, hogy ezt ?k kétszer annyi pénzért teszik, mint az évtizedek, esetleg évszázadok óta m?köd? múzeumok munkatársai? És végül: miért társadalmi béke az, amikor a kultúra rovására politizálnak?
Persze érteni vélem a megmagyarázhatatlan gesztusokat. A tavaly százmilliós veszteséget produkáló Heti Válasz életben tartásával talán a mérsékelt jobboldalnak akar segíteni a mai többség. A Terror Házának odadobott százmilliós ajándék talán nem csak szimpátiavásárlásnak van szánva, talán valóban a béke gesztusa akar lenni. Azt pedig, hogy a kultúra úgysem számít, már megszokhattuk.
Csakhogy err?l nekem minduntalan ugyanaz a történet jut eszembe. A nyolcvanas évek végén történt, itt a sarki közértben. Egy férfi el?refurakodott a pénztárnál a sorban. Egy-két vásárló felháborodott – de a többiek elkezdték ?ket csillapítani! Azzal nyugtatták a fölháborodókat: „hagyják, biztosan siet”.
És a dolog annyiban maradt. Az az er?szakos férfi pedig nyilván megérkezett oda, ahová sietett. Én pedig akkor értettem meg, néhány hónappal az els? szabad választások el?tt, hogy ez a rendszerváltás, szép remények ide vagy oda, nem lesz fenékig tejfel.

dr. X