A fiú kinyitotta a tusoló csapját, és csak engedte magára a forró vizet. A lány háttal állt neki, a mosdókagylónál, fogkrémet nyomott a fogkefére. Belenézett a tükörbe, egybecsillant a tekintetük. Megfordult. A fiú pár másodpercre lehunyta a szemét, élvezte a forró permetet. A lány csak nézte, keze megállt mozdulat közben...

A lány nyakába akasztotta a kötényt, belemártotta a vízbe a kezét, majd lábával sebesen pörgetni kezdte a fazekaskorongot. Keze élvezettel simított le-fel a hűvös masszán. Megállította a korongot, majd elkezdte formázni a szobrot. Elmélyülten hajolt az agyag fölé, szinte lehunyt szemmel, s ujjaival olyan áhítattal adott egyre tökéletesebb alakot a képlékeny anyagnak, mint amikor a karmester intésére harmóniává csendül megannyi különböző hangszer. Hát itt az ő szimfóniája... gyúrta-nyomkodta, gömbölyítette, mélyítette, ívelte az agyagot, kezét közben többször bevizezte, aztán újra csak csúsztatta rajta, néhol lecsippentett belőle, majd másutt hozzásimította. Haja már arcába hullott, szája félig kinyílt a csodálattól, ahogy ujjai alatt teste öltött Ő Megbűvölten dőlt hátra, apró keble pihegett az alkotás gyönyörétől. Minek nevezzelek?, tartotta fogva tekintetével a szobrot. Férfiisten... A lány szeme megcsillant.

A fiú kinyitotta a szemét. Mit nézel?, mosolygott. Majmot, akart viccelődni a lány, hogy aztán a fiú jól lefröcskölje a vízzel, ő meg összekenje a fogkrémmel, de rekedten, elakadón csak annyit mondott Téged... Visszapördült a mosdó elé, elkezdte sikálni a fogát, s amikor belenézett a tükörbe, a fiú tekintetébe fúródott a sajátja. Most a fiú keze állt meg mozdulat közben, s csak nézte, nézte a lányt... De ez már a fiú története... mosolyog