Bethoven kilencedik szimfóniáját, nemrég fejezte be a kórus az éneklést. Úgyszólván vége van. Közben elemzéseket olvasgatok.

„A d-moll szimfóniát (IX.) Beethoven sokkal később írta, mint a többit: az utolsó, elvadult vonósnégyesekkel egyidőben. Ám a mű mégis hasonlít a többi szimfóniára, főleg a páratlan számúakra. Ez is hősies alkotás. A III. („Hősi") szimfónia 2. tétele például: temetési menet (Marcia funebre). A hős nem lázad az ellen, ami a közönséges ember számára elfogadhatatlan: a mulandóság ellen sosem tiltakozik. Nagysága épp abban áll, hogy igent mond rá. A gyászinduló után a 3. tétel felszabadult tréfálkozása, a 4. (magyaros?) népi tánca ezért nem változtatja összefüggéstelen zagyvalékká az Eroicát. E mű zenei megértése a gondolati megértést is feltételezi. Az V. szimfónia tételszünet nélkül („attacca") kezdődő fergeteges fináléja ugyanígy: azon alapul, hogy már az 1. tételben elfogadtuk a végzet kihívását. Az VII. szimfónia 3. tételének vidámsága és a 4. tétel őrjöngése és elragadtatása szintén azon a tragikus hőstörténeten alapul, amelyet a „görög" 2. tétel beszélt el, daktilusokban és spondeusokban. A „reménység elve" ez (Ernst Bloch szavával), aranykor-mítosz, gyanús és vonzó fáradalmak. Unhappy beginning, happy ending. Egyszerű filozófia, de mégiscsak filozófia."

Nekem a IX. d-moll szimfóniában a második tétel tetszett a legjobban. Miért? Ott van a címében: molto vivace.
Hogyan is fordíthatnám? extrémen, rendkívülien élénk, vidám. Remélem helyesen értelmezem. Szélsőséges ritmusokban, hagulatokban démonok szabadulnak el.
Az utolsó, IV. tételben visszaidézések vannak többnyire csak (bár ezt tartják a legpompásabbnak - nem tudom, igazán nem tudom), és az óda dallamai. Ez utóbbit erőltettnek tartom, patetikusnak, már-már giccsesnek. Ez a végső 'összéneklés' nagyon távol áll tőlem. Ha énekes lennék, csak tátognék, mímelném a dalolást.