Állunk az előszobában. Ölelem. Ölel. Nehezek a tagjai, puha haja fáradtan simogatja az arcomat. Megcsörren a telefonja, nehézkesen kioldja magát belőlünk. Tapintatosan elfordulok tőle, a tükör elé libbenek, nézem magam, pipiskedek, mint egy kiskamasz, aki titokban felvette anyukája legszebb ruháját, és csillogó szemmel méri fel sarjadó nőiességét... De rajtam bohó kis apró pólóféle van, mórikálom magam, elölről, oldalról, élvezem a vonalaim tükröződését, élvezem, hogy itt van ő, váratlanul jött, köszönni csak, látni csak, ez meglódítja a szívemet. Amint fordulok, a tükörben az ő szemét látom... cinkosan-huncutul-nevetőn-elismerőn kapaszkodik az enyémbe... elpirulok, mint akit rajta kaptak, s elébe perdülök. Megölel. Nem szenvedéllyel. Melegen, bajtársin, szeretve, csendesen. Fáradtan. Megölelem. Nem szenvedéllyel. Melegen, szeretve, bajtársin, csendesen. Ó, ha lenne varázshatalmam, most átszakítanám belőle a gondokat. De nincs, csak ölelni tudom...