Gergely Jenő: A pápaság története

"XII. Pius a keresztény hit humanista elvi alapjáról általában véve és általánosságokban maradva elítélte a fajelméletet és a fajüldözést, közte az antiszemitizmust és a zsidóüldözést is. Ezzel Itáliában és más országokban is hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus papság, az egyházi intézmények és a hívők is el nem hanyagolható és le nem becsülendő humanitárius segítséget nyújtsanak az üldözötteknek. A pápa azonban nem vetette latba teljes erkölcsi tekintélyét a népirtás ellen. Nem határolta el az egyházat ünnepélyesen és nyíltan, nem tiltakozott a zsidók koncentrációs táborba hurcolása és fizikai megsemmisítése ellen. Az ünnepélyes tiltakozás – amelyre más esetben oly gyakran sor került – most leginkább helyénvaló lett volna.
A pápa állítólagos hallgatását – a külön ünnepélyes tiltakozás elmaradását- a cinkos egyetértéstől a botrányos erkölcsi vétségen át a magyarázatot kereső megértésig szenvedélyesen tárgyalják azóta is. A vitában nem egyszer érzelmek, semmint tényeken alapuló érvek csaptak össze. (Hogy hallgatott-e a pápa vagy sem, azt a rövidesen kutatható vatikáni archivális források dönthetik el. A beavatottak már ma állítják, hogy nem hallgatott XII. Pius.)[Az idézett könyv 1982-ben jelent meg.] Valószínűnek tűnik, hogy XII. Pius a nyilvános és ünnepélyes tiltakozást értelmetlennek tartotta. Ezzel – véleménye szerint – semmit nem változtatott volna meg, ugyanakkor attól lehetett tartani, hogy fellépésével – amit Hitler a konkordátum megsértéseként magyarázott volna – a német katolikusok további üldözését váltotta volna ki. XII. Pius a német ügyekbe való beavatkozással nem akarta a szigorú semlegességet feladni egy ilyen, az általános humánumot érintő kérdésben sem."

A római pápa nemcsak egyházfő, hanem államfő is; ezt a tényt különösen 1929, Vatikánváros, mit az Egyházi Állam utóda létrejötte óta nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a XX. század történelmének és a katolikus egyháznak a kapcsolatával kívánunk foglalkozni.