Igen, ez roppant érdekes probléma. Könyveiből az olvasható ki, hogy volt egy pillanat, amikor rádöbbent: írnia kell, nevezetesen regényt kell írnia.

A Sorstalanságból talán kitetszik, hogy KI egy nagyon egyszerű fiú volt, akivel csakúgy megtörtént az, hogy majdnem meghalt, bekerült egy precíz, úgyszólván figyelemreméltóan pontos szabályrendszer és, khm, "munkakultúra" által működtetett halálgépezetbe, amely elvette a sorsát, amely megfosztotta attól, hogy dönthessen, hogy döntéseit értelmezhesse, és ezáltal írhassa meg azt, amit nem írt volna meg: egy nagyléptékű, nagylátszögű, történelmi nagyregényt a holokausztról.

Szerintem ezért zseniális az egész: a hatvanas évek elején, közepén valaki elkezdi írni élményeit, tíz éven át, nem hagyva befolyásolni magát attól, ami irodalmi közmegegyezés, trend, uralkodó stílus és narrációs alaphelyzet:
megírja lineárisan a történetet, amelyben még a legalapvetőbb irodalmi követelmények egyike sem, a gondosan megmagyarázott okság sem értelmezhető, illetve nem teljesül.

Vagyis: KI egy Nobel-díjas dilettáns. Műkedvelő. Nem szeret írni, de ez az élete. Nincsenek ötletei, ezért csak egy dolgot tud megírni, mindig ugyanazt. Egy fantázianélküli zseni.