Jól leírtál egy filmet, amiről lila gőzöm sincs a gyűjteményemben. Nem vagyok egy művészfilm faló. Nekem megfekszi a gyomrom, ha nem mondanak semmit, csak nagyon elvontak...
A zenét tekintve sem vagyok ilyen érző lélek. Ugyanis ki szoktam hagyni magamat a zenéből. Nem értelmezek, és nem differenciálok érzéseket sem. Ha zene, akkor mozdítsa meg az izmaimat. És akkor csak zene van és a mozgás. Én valahol elköltözve egy másik dimenzióba. S mindegy milyen muzsika. Vagy énekelek, de akkor az megint egy külön állapot. Ha énekelsz, akkor egyszerűen énekelsz. Jön a hang, és ahhoz, hogy úgy szóljon, ahogyan kijött az énekes torkán, ahhoz megint kihagyhatod magadat a dologból. Nem hasonlítgatsz mindenféle érzésekhez, még akkor sem, ha érted a szöveget. Nem. A hangot érted, ami a hangban rezonál, azokat az apró pici dolgokat, ahogyan felhúzza, hajlítja, torkozik, remegtet, megnyomja, vagy elhalkítja, sóhajtja, vagy kiáltja, nincs semmi más, csak a hang és te utánzod, hogy úgy szóljon, ahogyan kell..
S nem elemzed, mit akart ezzel a szerző, miért csinálja így, vagy milyen hatása van rád.
Nem érdekel, milyen hatása van rám. Felszabadít és kész. Élek tőle. Lüktetek. A mellkasomban dörömbölő dob vagyok. A ritmusra verő szívverésem. A furulyaszóra harmonizáló légzésem. Az izmaim összehúzódásai a hegedű trillái, vagy a gitáron rezdülő futamok.
Egyesek azért énekelnek, vagy táncolnak, hogy önmagukat fejezzék ki. Én azért csinálom, hogy megfeledkezhessek önmagamról...
Én hordom a fület, ami a zenét eljuttatja az izmaiba, a zsigereimbe...

Így van ez a szavakkal is, ha úgy érzem, írnom kell...

myo