Én leginkább – érthető elfogultság ;-)... – talán a Dűne gyermekeit kedvelem, már persze a Dűne után. A második három kötetről az a véleményem, hogy azokban is kiváló ötletek vannak, de valahogy nem érzem eléggé kiforrottnak őket, és a történet szövésük kissé elhajlott az akciózásba. Nekem a történetfolyam kvázi filozofikus oldalai birizgálják meg az agyműködésemet. Azt hiszem, némelyik esetben egész egyszerűen nem is értem teljes mélységében a gondolatmenetet.
No, persze, mindez itt csak „a faint within faint within faint”, amit az egyszerű halandóknak hintek... ;-)))
üdv,
Ghanima