Szerintem a második. Vannak bizonyos hittételek, amelyekkel tulajdonképpen egy-egy egyház deklarálja (kodifikálja?) önmagát. Ezeket nyilván elfogadják azok, az egyház tagjai. A hittételek azoban csak alapok. Ezek formálják közösséggé és egyházzá a híveket. Azonban azt gondolom, hogy a leglapvetőbb dolgokról minden egyes hívő másként gondolkodik. Mindenkinek más az Isten-képe, más érzelmeket él át a szertartások alakalmával, más és más fontos a liturgiából, még ha következetesen magáévá is teszi az egész rendszert.
Összefoglalva: a hitem mindenképp az enyém, akkor is, ha intézményesen vallom, gyakorlom.

Ebből következik, hogy a "meddig enyém a hitem?" kérdés igazából nem tehető föl, mert ennek a "kiterjedése" nem meghatározható. Nem tudom ugyanazt hinni, amit más. Az, hogy elismerem-e a szentháromság tényét, nem hit, hanem egy hittétel elfogadása. A hit az, hogy be tudom-e rendezni a világot a magam számára Istentől áthatottan. Hogy személyes megváltómnak tartom-e Jézus Krisztust? Srb. - Persze, most kizárólag keresztény példákat említettem, de behelyettesíthető más vallások kérdéseivel is.